A szív hangjai
„Amikor szívemre tettem, felfigyelt. Szívem dobogása az anyaméhen belüli korszakot juttathatta eszébe. A kicsi megnyugodott, s lassan abbahagyta a sírást.”
Néhány évvel ezelőtt unokahúgomra kellett vigyázni.
A gyermeknevelést irodalmakból ismerőként igazi kihívásnak éreztem a feladatot.
A pici pár hónapos volt – még nem volt egy éves.
Mivel ilyen idős korban a nap nagy része alvással telik, így nyugalmas együtt töltött időre készültem. A gyermek – nyilván – anyja távollétét megérezvén, alvás helyett ordítással töltötte az időt.
A gyermeksírás szívszaggató ereje miatt gyorsan bevetettem az anyától kapott taktikákat.
Meleg kakaó és tévénézés voltak, melyek mindig megnyugtatták. De ez esetben egyik sem működött, sőt még a kettő együtt sem.
A kicsi csak sírt és sírt, kérdő tekintetén azt olvashattam, hogy „hol van a mamucim, s ki vagy te?” Mit tehettem volna, hát, kétségbeestem én is.
Nagyon sajnáltam a keservesen síró kicsi lányt. Ez az érzés annyira eluralkodott rajtam, hogy kicsordult néhány könnycsepp a szememből.
A cseppek szabad utat találtak az arcomon, s meg sem álltak a kislány arcocskájáig.
A gyermek felnézett könnyekkel teli hatalmas szemeivel.
Közelebb húzódott hozzám.
Cumival a szájában nagy szipogások közepette mellemre tette fejét.
A szívemből jövő jóság és szeretet hangja, a ritmikus mozgás megnyugtatta a kisdedet.
Könnyeink egybeolvadása pedig meglepte és megérintette.
Mindenesetre abbahagyta a sírást.
S a szeméből jövő igazgyöngyök nélkül, tévénézéssel vártuk haza az édesanyját…
Hozzászólás zárolva.