Amerika kedvencei (film)

Mindezek ellenére nem beszélném le a kedves olvasót a film megtekintésétől, mert mindenki megérdemel másfél óra kikapcsolódást, s a vájtszemű néző akár mélyebb gondolatok birtokába is juthat ha odafigyel a kulisszák mögé. Ez nem nagy kunszt, mert a film kifejezett célja, hogy betekintést adjon az amerikai filmgyártás, álomgyártás sejthető, de igazán fel nem tárt posványába. Abba, ahogy a mosolyok mögött szomorúság, a nevetés mögött könny, a siker mögött hazugság lappang.
Nem hinném, hogy ez más országok filmgyártásánál másként lenne: a közönség sztárokra vágyik, sztárboldogságra, sztárboldogtalanságra sztártörténetekre. Mi más indokolná, hogy nálunk –is- valósággal falják a médiacsinálta nagyságok magánéletéről szóló beszámolókat, illetve képregényeket.
Nos az Amerika kedvencei erről az álságos sztárkultuszról szól. Nem írhatom, hogy rántja le a leplet, mert ahhoz más befejezés kellene, s a film készítői inkább a vígjátékot választották, mintegy saját csapdájukba esve, de istenem, nem lehet mindenki Heinrich Böll, aki mint ismeretes megírta a Katherina Blum elveszett tisztességét, amiből aztán méltó film is kerekedett. Ez csak azért jut eszembe, mert elveszett tisztességről itt is bőven van szó, illetve kép, s mit tagadjam, a film legemlékezetesebb része éppen az, amikor több száz fotós jelenlétében a szereplők legintimebb magánéletüket élik.
Ami pedig a népmesét illeti, elég nehéz elhinni, hogy létezik egy testvérpár, az egyik amolyan gonosz mostoha, a másik a méltatlanul mellőzött Hamupipőke, akik ráadásul hűségesen követik a mese előírásait. Piroskáról nem tudok mit írni, csak a farkasról, akit Hektornak hívnak, és férfi. Amúgy igen mulatságos, mert pösze, és az a szerepe, hogy farka van.
Nem kell rohanni, a filmet vélhetően sokáig műsoron tartják majd a