„Az életünk kertjében” (8. rész)
Gyermek- és kamaszéveiről viszonylag keveset tudunk. Első gyermekként született, van két testvére, egy öccse és egy húga. Feltehetően eseménytelenül, nagyobb megrázkódtatások nélkül telt el ez az életszakasz. Az egyik verses önjellemzése szerint: „Magányos gyermek volt és hallgatag” (Gyermekkori arcképem).
Szemébe néztem, a szemembe nézett,
Hűs esti szél kezdett már lengeni,
És hirtelen egy delejes igézet
Fogott el, s könnybe vesztek szemeim.
Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,
De megéreztem, hogy fia vagyok,
És éreztem, bennem mint támadoznak
Az örökölt, szunnyadt bánatok.
Éreztem, láttam, hogy nem is sokára
Magamban ülök már a zöld padon,
És itt kísért majd az a régi bánat,
Az én új fátumom!
(Fátum, 1907)
A későbbiekben is többször felidézi apja betegségének és halálának emlékét, a félelmetes végzetet (A régi udvaron, 1909; Magamhoz, nyárvégi estén, 1912; In memorian, 1915; Fotografiák, 1918; Még egy nefelejcset, 1921; Apámra gondolok, 1921). Kevéssel halála előtt, a szegedi idegklinikán, Szilágyi Ilona főnővérnek írott versében is megismétli:
Szépen süt a nap, mondják. Ó, igen,
sírokra is szépen süt a nap,
Apám sírjára is, ki itthagyott
Fiatalon, egy nagy szomorúsággal,
Amely egyetlen örökségem.
(Egy kedves vigasztalónak, 1933)
Élete vége felé sorsát teljesen azonosítja édesapjáéval: „S érzem egyre, hogy én ő vagyok” (Atyámhoz megyek, 1912). Miskolczy professzor figyelt fel egy újabb közös pontra apa és fia között. Ez pedig nem más, mint a betegség: Juhász Illés szintén depressziós volt.
S egyre jobban közelebb jő hozzám
S minden utam feléje vezet,
Hozzá szépít mindegyik csalódás,
S amint foszlik az emlékezet,
Úgy érzem én egyre rokonabbnak,
S érzem egyre, hogy én ő vagyok,
Hozzászólás zárolva.