„Bombázáskor is ünnepeltük a karácsonyt”
Évek óta szokássá vált, hogy már nemcsak a családok otthonaiban, hanem a köztereken, az utcákon is állítanak kisebb-nagyobb karácsonyfákat, vagy más néven a „mindenki karácsonyfáit”. Budapesten, de az ország más városaiban, falvaiban is láthatunk hatalmas feldíszített fenyőfákat, amelyek alatt, körül szórakoztatóprogramokat szerveznek kicsiknek és nagyoknak.
Mindenki karácsonyfája – körülötte apró sátrak, benne minden finomság, karácsonyi vásár, ahol az emberek még több pénzt költhetnek el, mint amennyit eredetileg szándékoztak. Ma már a közös karácsonyfa többnyire üzleti fogás, de nem mindig volt ez így. Eredetileg a Mindenki fenyőfáját azoknak állították, akik otthontalanok, magányosok voltak.
A közös fenyőfa gondolatát először Slachta Margit, az első női parlamenti képviselő vetette fel 1920-ban, írja az Új Ember című katolikus lap. Ő amerikai körútján látott először ilyen kezdeményezéseket, de már korábban is kitalálta, hogy valamivel az otthontalanokat is meg kellene örvendeztetni decemberben. „Hogy ne csak az otthonok ünnepeljenek, hanem az otthontalanok is” – írta.
Neki is kezdett a karácsonyfa-állításnak, amelyet hosszan tartó munka előzött meg. Minden fa kapott egy anyát, aki munkatársakat vett maga mellé, együtt gyűjtöttek adományokat, csokoládét, és csomagokat állítottak össze belőlük. 1927-ben a Nemzeti újság így tudósított az eseményről: „Az Angyalföld legsötétebb részén, a Szent László út egyik üres telkén sok-sok gyermek vette körül a csillogó fát. A díszes fa alól aztán előkerültek az ajándékok, amelyeket a karácsonyfa-anya és munkatársai gyűjtöttek össze. Ezer apró csomag. És amíg a gyertyák szelíden lobogó lángja felmelegítette ezeknek az apró embereknek a szívét, a ragyogó fa fényében megtorpant az utca forgalma a szokatlan látványtól.”
A második világháború alatt, a bombázások idején is volt közös karácsonyfa, igaz, erről kevesen tudnak. Egy honvédségi teherautóra szerelt fa járta a várost, és ajándékok helyett akkor gyertyát osztogattak, hiszen akkoriban az igazán nagy kincs volt. A teherautón volt gramofon is, amely karácsonyi dalokat zengett. Márai Sándor így emlékszik vissza a „vándorfára”: „Mikor már besötétedett, el is felejtettük, hogy elsötétítés van, és az égő gyertyájú fával száguldoztunk végig az utcákon, a hidakon. Felettünk pedig keringtek a halált osztó gépmadarak … Egy magyar honvéd volt a sofőrünk, aki a végén azt kérte, adjuk a honvédségnek a karácsonyfát, hadd legyen nekik is karácsonyuk ma este, ki tudja, nem az utolsó-e?”
Hozzászólás zárolva.