Chico – avagy elzúgnak forradalmaink… (film)
A Chico megrendítő film. És rendhagyó. Megrendítő, mert annyi fájdalmat, keserűséget, tragédiát sűrít két órába, amennyi egy filmfesztiválnak is elegendő, és rendhagyó, mert ezt úgy teszi, hogy egyszerre vannak jelen, a dokumentum-, a játékfilm és az oral history elemei. S nem tudni, mikor-melyiknek vagyunk szemtanúi.
Nem tudni, hogy Eduardo Rózsa Flores mikor beszél hozzánk egy műterem épített romjai mellől és mikor élesben, két támadás között a délszláv háborúban. Nem tudjuk – én legalább is nem tudtam -, hogy Eduardo mikor sír valódi könnyeket és mikor tesz úgy, mintha sírna. Ezt hibának is felróhatjuk, de semmi kedvem esztétaként finnyáskodni. A Chico hiteles műalkotás, mert percnyi kihagyás nélkül vezet bennünket egy rendkívüli sors megismerésének útján, mesél, miközben tanít, s tanít, miközben mesél. Ez a film a hit reménytelenségéről szól, miközben azt mondja, hogy hit nélkül szart sem ér az élet. Ez a film az emberi kegyetlenségről szól, miközben a szeretetnek és a gyengédségnek akar híveket szerezni. Ez a film az erőt mutatja be, ami mögött esendőség rejtezik. Ez a film a XX. Századi ember magára hagyatottságának evangéliuma.
Vannak ebben a filmben olyan részletek, amelyek majd idézetként kerülnek bele késő korok filmalkotásaiba. És vannak ebben a filmben olyan dokumentum részletek, amelyek harminc, de akár öt-hat év távlatából is döbbenetes erejűek. Mint például a Chilei Allende elnök törvényes köztársaságának megdöntése – és ahogy rádióba mondott búcsúüzenetét halljuk, játékfilmbe aplikálva -, vagy a meggyilkolt Che holtteste, amint körüljárják a bolíviai hadsereg katonái, és/vagy a délszláv háborúban menekülő polgári lakosság, a kiszolgáltatott nők, gyerekek, a romba dőlt házak, templomok.
A Chico spanyolul kölyköt jelent, így hívják Eduardo-t társai a délszláv háborúban, azok, aki önvédelemből, vagy meggyőződésből fegyverrel harcolnak a szerb hadsereg, a csetnikek, Arkan szabadcsapatai ellen. Chico bátor és veszélyes ember. A forradalomban hisz, s ezért félre tudja tenni erkölcsi aggályait. A forradalomban hisz, de a terrorban nem, mert ott vétlen emberek is áldozatul eshetnek. Chico tragédiája, hogy az eszme előtt-utóbb intézményesül. S amikor szabályok, hivatalnokok veszik át a spontaneitás szerepét, akkor ő már nem találja helyét -magát. Hit nélkül pedig, az egykor tettek ólomsúlyként húzzák le a zsigerileg öntevékeny, belső egyensúlyára kínosan ügyelő férfi lelkét. Eduardo egyedül marad, elzúgtak a forradalmak. A langyosság megeszi a lelkeket.
Hozzászólás zárolva.