Csocsó, avagy éljen Koltai Róbert

Bár kétségtelen, ebben a műfajban továbbra is verhetetlen a Tanú, és az is igaz, hogy a Koltai-Máté kettőstől már láttunk jobbat (Sose halunk meg), de az ötvenes évekről nem lehet eleget látni, mint ahogy Koltai-Máté-ból sem. Ezért aztán szinte mindegy is miről szól, mikor játszódik a történet, a klisék véres korszakának életre keltői – mégha panel figurákat kaptak is a forgatókönyvből – valódi életet lehelnek a szerepekbe.
Így lesz – időnként -, félelmetes a Gáspár Sándor formálta ÁVH-s tiszt, így válik Zenthe Ferenc rezignált némasága az egész vircsaft elleni megható és hiteles tiltakozássá, és persze így lesz Koltai Róbert Csocsója: a csupaszív, zseniális szervező, az emberek – s ezen belül a gyerekek – nyelvén értő kedves, bohém svihák szimbólikus figura
Szimbólikus, mint ahogy szimbólikusak Menzel filmjeinek egyes szereplői, vagy éppen Woody Allen.
Csocsó ugyanis történelem feletti figura. Minden korban megtalálható, általában arról lehet megismerni, hogy jobb sorsra érdemes, de ezzel ő különösebben nem törődik. Éli nyílt, emberi, természetes életét, nem ijed meg a a saját árnyékától, de a hatalométól sem, s képes arra – vesztére -, hogy az elaljasultban is meglássa az esendő embert. Csocsók nélkül nehezebb lenne az élet, de ezt többnyire csak akkor vesszük észre, amikor már nincsenek. Ez a megállapítás ugyan már a közhely határát súrolja, de – mégha vígjátékban is látjuk viszont – óhatatlanul belborzong az ember, mennyi szenvedés, gyötrelem, megaláztatás halmozódik fel a történelemben, míg új korszak veheti kezdetét. És a történet folytatódik…