Egy magyar tragédia képekben, sorokban

A levert forradalmat megénekelte a nemrég elhunyt Faludy György is, mi ezzel a verssel emlékezünk 1956 áldozataira.

Ezerkilencszázötvenhat, te csillag

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában,

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán,
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt; szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek,

péntek: még több vér, tankok, a Ligetnél
az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a „szörnyű
szépség” most nálunk is megszületik,

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán,
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány,

ölelkezés az Írószövetségben,
mert csomagolnak s indulnak haza,
feltépett sínek és torlaszok: fölöttük
a szabadság liliom-illata,

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen; bármi
történjék is, boldogság, hogy megértem,

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör, ködön; talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján,

és szombat: a hajnalban csupa reménység,
estére tudni: nyakunkon a kés,
a keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés,

mentünk a kétszázezerrel; nem bírnék
több börtönt és ha nem is jön velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem,

akkor is hazám, ha távol lesz tőlem,
eddig sem ápolt s ha más föld takar
mit számít az? s mit számít, ha fiam majd
dad-nek is szólít és nem lesz magyar?

Mi elmaradt, azt húsz vagy száz év múlva
az ifjúságtól mind visszakapom:
ők látják majd, hogy az előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason.

Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,
sem múltam nem vagy, sem történelem,
de lényem egy kioperálhatatlan
darabja, testrész, ki jöttél velem