„Egyedül a kis Iza szigetén” (11. rész)
Juhász Gyula gyenge idegrendszere néhány hónapig sem volt képes elviselni a máramarosszigeti magány megpróbáltatásait. Péter László és Grezsa Ferenc szerint is már ekkor súlyos neuraszténiája volt. 1907. február 9-én egy cédulát hagyott asztalán. A keresztre feszített Jézus utolsó szavait idézte: „Consummatum est.”
A magányos költő nagyon szenved Máramarosszigeten. Öngyilkossági kísérlete után némileg megváltozik helyzete a kisvárosban, fölfigyelnek rá, a költőt kezdik látni benne. Új témák jelennek meg költői palettáján: az idegenség élménye (Idegen ágyakon), reményeinek szárnyaszegettsége (Nosztalgia, Tavaszvárás), kitaszítottsága, száműzöttsége (A csavargó dala, Hamlet, Ódon ballada). Grezsa Ferenc az ez időben született költeményekről azt állapította meg, hogy „ezek a versek egyáltalán nem egy dekadens életérzés kifejezései, hanem az egyéniségtipró, kilátástalan helyzetben élő költő tragikusan vádló megnyilatkozásai; nem dekadens keresettség, hanem szubjektív életkörülmények kivetülései”. Egyéni magányérzetét nemzeti méretekig képes általánosítani. A magyar tragédia végletes átélését egyéni tragédiája motiválja: „Nagy magyar magányban / Én is gyászban élek” (Verecke táján).
Részlet Pató Erika A „meghívott halál” Juhász Gyula életében és költészetében című szakdolgozatából
.
Hozzászólás zárolva.