Én csak a Halálra születtem…
Mintha a sarki boltba ugrana le tejért, olyan könnyedén vázolja fel öngyilkossági terveit, amik sorra kudarcra vannak ítélve.
„Semmi okot nem láttam a felkelésre(…)ernyedten visszahanyatlott(…)Beteg leszek a gyerekektől”- mintha sűrítve kellene több depressziós tünettel szembesülnöm egyszerre.
Fojtogató. Többször becsukom a könyvet. Hányingerem van.
Az öngyilkosság mindig valami agresszió megnyilvánulása– olvastam többször is. Plath sem köntörfalaz:
„Anyám (…) torkából horkolás tört fel. A röffenések idegesítettek, és volt egy pillanat, amikor már azt képzeltem, hogy csak egy módon vethetek véget neki: megragadom azt a bőr- és izomköteget, ahonnan a zaj jön, és addig tekerem, amíg el nem hallgat”
Aztán ez az agresszió önmaga ellen fordul. Mintha a sarki boltba ugrana le tejért, olyan könnyedén vázolja fel öngyilkossági terveit, amik sorra kudarcra vannak ítélve.
Versenybe kényszerítik, mert meg kell gyógyulni. Pszichiáterek, elektrosokk és gyógyszerek rázzák hevesen lelkét és testét. Pedig nem igen van kedve küzdeni, mert fáradt. Fáradt az élethez.
Sylvia Plath e könyv megírása után, 1963-ban, londoni lakásában végleg kitört az Üvegburából.
Az idézetek forrása: Sylvia Plath: Az üvegbura. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest 1981.
Hozzászólás zárolva.