Ha baj van, fohászkodjunk hozzájuk!

"Példát mutató uralkodó volt-e  Szent István vagy magasztos célokért kardot fogó katona, esetleg különleges érzék vonta a szociális gondok felé, színtiszta jósága, mértéken felüli emberszeretete kora züllött légkörében nem ítélkező, csak jóra aktivizáló részvétre mozgósította.

Az Árpád-házban mindenre található példa. Van királylányunk, akinek kosarában tűzpiros rózsává lényegül az alamizsnakenyér. Szent Erzsébetnek egyébként nemcsak virágai, talpai is pirosak a sebektől, vér serked kergetett lába nyomán az irgalmasnak, aki sose talált irgalomra saját környezetében.

Vér szivárog a Nyulak szigeti Margit szenvedő ajka peremén is, aki mocsokban turkáló szolgálóként küszködött a mások okozta tényleges és etikai szennyel, s aki holtáig azt hitte, annyit vihet csak Isten zsámolyához, hogy elfogadta epizódszerepét a tatárok rendezte nemzeti tragédiában, holott Assisi Ferenc kortársaként főszerepet játszott magyar földön, ahol szétsugározta a felismerést: a világ előjogok nélkül keletkezett univerzum, amelyben egyazon joggal sírja kínját, éhségét ember, állat.

A magyar Camelot hőse, László honvédő harcain éppúgy csordul a vér, mint a törvénylátó napokon, mert a hazát meg kell védeni, és a törvényt is rá kell kényszeríteni az emberekre, mert rend nélkül elszabadul a pokol.

Ifjú Imre égnek emelt szeméből vérkönny pereg, neki is, apjának is megvan a maga külön gecsemáné éjszakája, amikor mindkettőjüknek dönteniük kell. Ifjú Imre felajánlása nem könnyű, mert édes és szerelemre termett a fiatalság, de az ég igézetesebb, hogy a kín vérével keveredik a könnye, apja miatti szánalma okozza, szegény királya egy alig szelídített, folyton új lázadásra kész népnek, egyetlen fia maradt ő, s ha nem adhat neki unokát, olasz kéz, német kéz kap a korona után az ő halála percében, vagy pogány rokonok jelentkeznének és lóáldozattal köszönnék meg, hogy a történelmi kényszer lebírta az idegenek sápadt istenét.

István szent királynak nemhogy unokája, fia se maradt; jön a vadkan a vadászaton, s oda utód, reménység; agyara nyomán megint csak sós nedv, urunk, István király, ha elmúlásod percében a Viaticum vételekor az angyal füledbe súgta volna, ki ne feledd bűneid lajstromából, hogy sok életet kioltottál, ha szóval nem tudtad jelezni, válaszoltál gondolatban, s az angyal értette is, azt közlöd vele, igaz, amit rád olvasott, de valahogy nem ment másképpen, s odafenn, ahol már minden egyértelmű és világos, nyilván tudják, hogy az ő népének nem szokott ingyen jutni se megoldás, se menekülés.