Ha már nő vagyok, örüljek annak, hogy kevesebbet érek?

Ezt a bebetonozást erősítve olyan még csak véletlenül sem hangzik el a videóban, hogy hol van a férfi felelősségvállalása, a munkamegosztás, a mindennapokban társként való együttműködés, esetleg a férfi döntési joga, véleménye a gyerekvállalás kérdésében.

Vagy talán úgy gondolja a kormányunk, hogy a magyar férfiak mindegyike alkalmas, érett és felelősségteljes gondolkozású a gyerekvállaláshoz és időben meg is születik benne eme elhatározás? Esetükben ez adott és nem a mindenkori életkörülmények függvénye? Vagy egyszerűen teljesen mindegy, mert a nőnek otthon a helye, majd ő végzi mindazt, ami ezzel jár?

Legyen, felvállalom, nevezzen a kedves Olvasó idealistának, de úgy vélem, egy nyugati világban, egy felvilágosult, XXI. századi társadalomban nem szabad egy kormánynak ilyen legitimációt véghez vinnie. Kezdve egészen attól a ponttól, hogy nem vési kőbe kommunikáció szintjén sem a munkavállalás és bérezés során alkalmazandó nemi megkülönböztetésen alapuló mércét. Ezen a téren csakis a tapasztalat és a szakmai tudás számíthat. Egy felvilágosult társadalomban nem minden teher a nőre hárul, miután hazaért a munkából, vagy mielőtt elindul oda, hanem mindennek mondjuk csak a felével kell megbirkózni. Mert egyenrangú társak élnek a háztartásban, nem pedig szolga és úr – mint azt a kormánykommunikáció sugallja.

A XXI. században egy családbarát jelzővel ékeskedő kormány intézkedései és nyilatkozatai nem determinálják a szerepeket, hanem lehetőséget teremtenek, hogy az állampolgárok úgy dönthessenek saját életükről, hogy ne kapjanak közben hazaáruló, gyáva, felelőtlen stb. jelzőket. És főleg nem betonozza be a kommunikációjával az elnyomást.

Egy családbarát kormány nemcsak a tehetősebbeket és tehetőseket karolja fel, miközben kisgyerekes családokat lakoltat ki. Támogatja azokat is, akik még a gyerekvállalás előtt állnak és nem diszkriminálja azokat a támogatási rendszerben, akik előbb egy viszonylag stabil élethelyzetet és körülményeket teremtenének a családalapításhoz. Mondjuk pusztán egy biztos munkahellyel, ahol nem alamizsnáért dolgoznak. Ma ha nincs gyerek, vagy annak komoly ígérete, semmit nem kapsz. Boldogulj, ahogy akarsz. Sőt, ha van gyerek, akkor beteljesítve elrendelt sorsodat, viseld azt. Vállald a szerepedet, és cipeld a terheket. A dolgozó férfi terhét, akár úgy is, ha annak lenyomatát napokig kell alapozókkal és hosszú ujjú felsőkkel takargatni.

Tisztelt illetékesek ott a Kossuth téren! Most elárulok valamit: boldogulnék én. Ha Önök mondjuk ott a T. Házban nem erőlködnének ilyen káros és veszélyes videókkal. Ha kicsit belegondolnának abba, mit idéznek elő a kommunikációjukkal.

Nem, most nem a KSH által havonta közölt demográfiai statisztikákra gondolok, hanem a folyamatokra, amiket elindítanak azzal, ha megpróbálják elhitetni, hogy hol a nő helye és mekkora terhet képes elviselni. Sőt, még meg is akarják mondani, mit kell tennie. És mondjuk a családon belüli erőszak melletti félretekintés helyett ratifikálnák az isztambuli egyezményt. Boldogulnék én, ha nem lennék hátrányosan megkülönböztetve például a munkaerőpiacon csak azért, mert nő vagyok és egyszer gyereket fogok szülni. Ha tudnám, hogy az egészségügy és az oktatási rendszer stabil lábakon áll. Ha nem azért kellene szülnöm, mert a kormány ezt a sorsot szánja nekem, vagy azért, mert ha szeretnék saját otthont magamnak és leendő családomnak, hazafi és bátor döntést kell hoznom.

Ha biztosan nevelhetném úgy a leendő (lány)gyermekemet, hogy bármit elérhet, bármi lehet belőle, előtte a világ a maga kismillió lehetőségével. Hogy nem kell tartania a munkavállalás során a negatív megítéléstől, csak azért, mert a személyi száma nem 1-essel kezdődik. Hogy tudja, a papírfecnin szereplő egyetlen számjegy már rég nem számít, és a kormány sem akarja megmondani, neki hol a helye. Nem diszkriminál, nem determinál és pláne nem akarja egy hatalmi pozícióban lévő nő azt sugallni neki, hogy örüljön annak, hogy ő kevesebbet ér. Tudja azt is, hogy ezek az akadályok már mind ledőltek, és legalább az ilyen szintű egyenlőség már nem egy értelmezhetetlen fogalom, amiért csak távoli országokban küzdenek.