Harcom a rákkal és a sötétséggel 3.rész
Az agyam tisztán tudta, hogy nemcsak az orvostudomány kezében vagyok. Tudtam, hogy nélkülem nem megy, és azt is tudtam, hogy a csodákra is képes vagyok, de hogy mi az, ami elindít ebből a semmi állapotomból, azt nem tudhattam.
Azt is tudtam biztosan, hogy kapkodni, sürgetni az időt, és segítséget kérni felesleges.
Szeret engem a Jóisten, mondom mostanában sokszor. Hiszen jó volt tudnom, hogy sokan szeretnek. Pontosabban szólva, sokan ajánlották a segítségüket.
Aki jól szeretett, az a Húgom, életem állandó társa, aki felforgatta volna értem a világot, és a hangja is elment, amikor leállítottam. Tőle óriási dolog volt, hogy alárendelte magát nekem. Ugyanakkor a szíve még a nagymama érzésre is készült.
Marinak egyszerre kellett feldolgozni egy élet születését és a halál érintését.
És nagy szerencsémre olyan emberek vesznek körül és olyanok a munkatársaim is, hogy nem ismerhettem meg tőlük az átlagember reakcióit. Nem riadtak el a rák szótól, sem tőlem, így nem éreztem magam kiközösítve. Ők tájékozottabbaknak bizonyultak magával a betegséggel kapcsolatban is, mint én.
Lassan a szemem, fülem érzékenyebb lett a hamis, felesleges szóra, befele is elkezdtem élni.
A csodák pedig jöttek mindenhonnan. Azonnal kiderült, hogy Matyi fiam gyermekkori barátjának édesanyja nagyon jó gégész, és persze éppen abban a kórházban.
Zsuzsi. A bizalmam első perctől megvolt, tudtam csak ilyen embernek hihetek. Minden sajnálkozás nélkül közölte, hogy nincs semmi nagy baj, igaz, hogy rosszindulatú a rák, de szerinte nem kell műtét. Azonnal intézkedett, a szövettani műtét időpontjáról, CT vizsgálatról, az onkológiára és a sugárkezelésre is bejegyzett, mivel tudta, és meg is mondta, hogy a vizsgálatok semmi meglepőt nem hozhatnak.
Protekcióval egy hónap a várakozás az onkológiára, hat hét a sugárkezelésre. Hosszú volt így is. A vizsgálatok és az idő felőrlő volt.
A folyosók.
Befele forduló, vagy fecsegő beteg, mindegy, valahol egyformák voltak. Embertelen szűk helyeken szürkére kiszolgáltatottan az uralkodó orvosoknak. Órákat, félnapokat állva várakozva, a folyosók keskeny, fülledt, de hideg tereiben érezhető, tapintható volt a halálközelség magánya. Ki-ki a maga történetét élte, vagy csendben, vagy harsányan. Kíváncsi mindig volt, tanácsot kérő is akadt. Végighallgattam őket, nem tehettem mást. Mindenki mást mondott, mást tanácsolt, de egy darab sikertörténetet sem hallottam. Mondták, feltétlenül szedjek Béres-cseppet, de mást nem is szedett senki.
Hozzászólás zárolva.