Harcom a rákkal és a sötétséggel 3.rész

A Preventát már akkor rendszeresen ittam, ami véleményem szerint megállította a tumor növekedését, és szerintem a csökkenését is elindította.

Az onkológus minden empátiaképességet levetkőzött ember benyomását keltette, aki bediktálta a diagnózist az adminisztrátorának és ledarált valami oda nem illő orvosi hablattyot az orvosi statisztikákról, meg az esélyeimről, és visszarendelt egy időpontra, amikor megcsinálják a sugárvédő arcmaszkot.

A megbeszélt időpontban egy doktornő és egy takarító fazonú nő, mintát öntött az arcomra miközben a bérhelyzetet vitatták meg. Az se mondták, jó napot. A maszk iszonyat szoros volt és nem kaptam levegőt, ezért aztán ugye beszélni sem tudtam. Egyszer csak megszakadt a tere-fere és kitudja meddig, egyedül maradtam. Elszakadt a cérna. Bepánikoltam és sikítottam. Bejött az onkológus is, és mint egy értelmi fogyatékost úgy kezeltek, minekután el tudtam dadogni, hogy szólhattak volna, nem kellett volna egyedül hagyni. Rögtön megint felírtak xanaxot.

Az arcom véraláfutásos lett és gyönyörű hálómintás. Kísérletet tettem arra, hogy emberként kezeljenek, kedvesen magyarázkodtam és elnézést is kértem. Mondtam, mutattam, hogy nagyon szoros az álarc, fullasztó, talán ki kellene igazítani. Határozottan zavarta őket, hogy a beteg kérdés nélkül beszél, sőt tanácsokat osztogat. De megjegyeztek… És megnyugtattak, hogy ki fogom bírni, már nem tudnak a dolgokon változtatni. Hát istenem egy kicsit kicsire sikerült, majd kinyúlik idővel, de egy új készítése nagyon költségigényes, és különben is nagyon sok a beteg.

Kitántorogtam a folyosóra, ahol éppen rendet teremtett az egyik orvos. Kiküldte a betegeket a külső folyosóra, mert túl sokan voltunk. Hát bizony nagyon sokan voltunk. A külső folyosón is sokan voltunk, de nem látszottunk, nem voltunk szem előtt, nem zavartunk. Igaz itt sem volt szék, de a huzat és hideg elviselhetetlen lett egy idő múlva.