Hogyan ne neveljünk rossz „arcot” gyermekeinkből

Amikor Melinda Wenner Moyer 2018 őszén körbetekintett a világban, mindenhol csak kifejezetten rossz „arcokat” (az angol erre egy sokkal durvább kifejezést használ) látott.

Angliában és az Egyesült Államokban hihetetlen mértékben növekedett az úgynevezett gyűlölet-bűnözés (hate crime). Egyre-másra kerültek napvilágra a #MeToo esetek, Donald Trump volt a Fehér Ház ura. „Mindenhol csak a rossz viselkedés példájával találkoztam” – mondja Moyer. „Egyre többet gondoltam arra, mi lesz a gyerekeimmel, ha csak ilyen viselkedést tapasztalnak a való életben, vagy látnak a tévében, interneten?” Moyer ekkor egy komoly elhatározásra jutott: minden erejével arra fog törekedni, hogy gyerekei ne legyenek rossz „arcok”.

Moyer, tudományos újságíróként és az egyik nagy lap családi rovatvezetőjeként úgy döntött, hogy végignézi, milyen kutatások foglalkoztak ezzel a témával, majd összegzi tapasztalatait, és könyvet ír az összegyűjtött anyagból. A könyve meg is született, a címe: Hogyan neveljük fel a gyerekeinket, hogy ne legyenek rossz „arcok” (How to Raise Kids Who Aren’t Assholes).

Számtalan könyv foglalkozik azzal, hogy mit egyen a gyerek, mi a helyes, és egészséges étrend, hogyan legyen az esti altatás, és miként neveljünk csodagyerekeket a jövő számára. Arról viszont egy sort sem olvasni, mit tegyünk azért a hétköznapokban, hogy kedves, együttérző, empatikus ember váljon felnőtt korában csemeténkből.

Nem elég a szülői példamutatás, beszélnünk kell gyermekeinkkel

Hogy miért nem foglalkoznak ezzel a témával? Nos erre Moyer azt találta magyarázatként, hogy a szülők attól tartanak, ha kedves, megértő gyereket nevelnek, az a későbbiekben, a felnőtt életben a siker ellen fog hatni. Magyarán az érvényesülés látja annak kárát, ha empatikus felnőtt lesz az ifjúból.  „Végig néztem az ezzel kapcsolatos kutatásokat és ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam. A kedvesség valójában erősen összefügg a sikeres élettel. Volt egy tanulmány, amelyben a kutatók különösen a fiúk viselkedésére fókuszáltak, a megállapításai pedig pont a közvélekedés ellenkezőjét erősítették meg. Eszerint azok a fiúk, akik a legnagyvonalúbban viselkedtek az óvodában, 25 éves koruk körül keresték a legtöbb pénzt – már, ha a sikert pénzben mérjük.”

Mayer könyvében egyértelművé teszi, hogy a szülői példaadás, vagyis, hogy odahaza mit lát a gyerek, nem eredményezi automatikusan azt, hogy a gyerek olyan lesz, mint a szülője. A példamutatás szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy milyen tulajdonságokkal vérteződik fel gyerekünk felnőtt korára.

A rasszizmussal, annak kialakulásával kapcsolatos képzeteket, esetenként tévképzeteket hozta fel példaként Mayer. Fehér szülőként ő például elmagyarázta ötéves kislányának, miért tiltakozik George Floyd meggyilkolása nyomán a Black Lives Matter-rel együtt.

Fontosnak tartotta, hogy verbálisan is valamit átadjon a saját értékrendjéből gyermekének. Mindezt azért is tette, mert nagyon sok felmérés azt állapítja meg, hogy a fehér szülők általában egyfajta „színvak” nevelésben részesítik gyermekeiket. Azt gondoluk, hogy ha nem beszélünk a bőrszínekről a gyerekeinkkel, akkor ők azt nem fogják látni, nem is fognak ügyet csinálni belőle, és így kisebb valószínűséggel lesznek rasszisták. „A kutatás azonban azt mutatja, hogy ez egyáltalán nem így van. Három hónapos kortól a csecsemők képesek felismerni a bőrszínt, és szeretnek olyan, felnőttekről készült képeket nézegetni, amelyeken olyan bőrszínű emberek láthatóak, mint, amivel gondozóik rendelkeznek. Tehát tudjuk, hogy a gyerekek mindezt már felismerik, és hogy ezek alapján egyfajta ítéletet is alkotnak.”

A gyermekek természetükből adódóan kíváncsiak, megpróbálják megérteni, miért is működik úgy a világ, ahogy működik, és mivel komolyabb élet-tapasztalattal még nem rendelkeznek, így néha nagyon egyszerű következtetéseket vonnak le a jelenségekből.

A gyerekek számára elsődleges tapasztalat lehet, hogy a hatalommal, tekintéllyel és pénzzel rendelkező emberek többsége fehér. Ha pedig a szülők és a tanárok nem beszélnek arról, hogy a rasszizmus hogyan táplálja ezt a hierarchiát, akkor a gyerekek a legegyszerűbb következtetésre jutnak: A fehér embereknek azért van nagyobb hatalmuk, és több pénzük, mert ők jobbak.

Ha pedig egy szülő az elhallgatással azt az érzetet is megerősíti a gyerekben, hogy illetlenség erről a témáról beszélni, az még egyfajta bűntudatot is kelthet a gyerekben. Beindul az ördögi kör, elhallgatás, félreértés, sztereotípiák, és már nincs megállás, a legjobb szándék is félrevisz.

Egy ellenpélda: az egyik Moyer által idézett 2011 -es tanulmány megállapítása szerint, azok a gyerekek, akiknek (fehér) szülei nem zárkóztak el a téma elől, és szívesen is beszélgettek gyermekeikkel erről a kérdésről, kevésbé voltak előítéletesek, mint azok, akiknek a szülei úgy tettek, mintha ez a kérdés nem is létezne.