Hogyan ne neveljünk rossz „arcot” gyermekeinkből
Mindannyian azt szeretnénk, ha gyermekünk nem az úgynevezett „rossz arcok” társaságát gyarapítaná felnőtt korában, hanem úgy lenne sikeres ember belőle, hogy közben nem tapossa el a másikat. Egy amerikai újságírónő, aki nem mellesleg egy ottani lap családi rovatát vezeti, most egy fontos könyvet szentelt a témának.
Legyen önbecsülése a gyereknek, de a nárcizmus azért álljon távol tőle
Egy másik terület, amelyet Moyer ellentmondásosnak talált a gyerekek szempontjából, az önbecsülés kérdése volt. Gyakran ugyanis a szülők jószándékú próbálkozása áshatja alá a gyerek önbecsülését. A teljesítménycentrikus szülők olyan elvárásokkal közelítenek gyermekeik felé (tanulási, sportolási eredmények, teljesítmények), melyek oda vezetnek, hogy a gyerek ennek függvényében ítéli meg a szülő szeretetét. Úgy gondolják, hogy az irántuk érzett szeretetük attól függ, hogyan teljesítenek.
„Általánosságban elmondható, hogy a feltétel nélküli szeretet kinyilvánítása az egyik legfontosabb dolog az egészséges önbecsülés szempontjából.”
Moyer nem tervezte, hogy könyvet ír a témában. „Ki vagyok én, hogy megmondjam más szülőknek, hogy mit tegyenek, főleg úgy, hogy én is gyakorlatilag menet közben tanulom a dolgokat?!” – mondja egy tíz és egy hét éves gyermek anyukájaként. Gyermekkorát nagyrészt Atlantában töltötte, édesanyja belsőépítész, édesapja menedzsment tanácsadó volt. Nevelését úgy írja le, hogy abban ugyan megvoltak a határok, de a szeretet és az empátia uraltra a családi légkört szemben a „tekintélyelvű” stílussal, amelyet általában szigorú szabályok, fegyelem és ridegség jellemez.
A könyv megírása során – bizonyos mértékig – újraélte saját gyermekkorát.„A 80 -as évek elején sokkal több tekintélyelvű szülő volt, és azt hiszem, az enyémek kiegyensúlyozottak voltak abban, hogy hagytak döntéseket hozni, ugyanakkor megvoltak a világos határok is.” Moyer könyvében ráklépésben haladt, vagyis a kiindulópont az volt, hogy mi miatt válhat egy gyerek rossz „arccá”, és mit tehetnek a szülők az ellentétes tulajdonságok és értékek kialakulása, kialakítása érdekében.
Egyik fő megállapítása, hogy a nagylelkűség és a segítőkészség előmozdítása mérsékelheti az önzést. Az önbecsülés támogatását fontosnak tartja, de anélkül, hogy nárcisztikus gyermeket nevelnénk. Könyvében kitér a harmonikus testvérkapcsolatok fontosságára is. „Határozottan foglalkozni akartam azzal, hogyan neveljünk olyan gyerekeket, akik nem zsarnokoskodnak mások felett. Mit tudunk arról, hogy mi teszi a gyerekeket zsarnokká?”
A politikai légkörnek mérgező hatása lehet
A könyv megírása idején szembesült Moyer azzal is, hogy a durva politikai, közéleti légkör milyen mérgező hatású lehet a fiatal korosztály viselkedésére.
„A 2016-os amerikai elnökválasztás idején készült egy tanulmány, amely megállapította, hogy azokban a körzetekben, amelyek nagyon Trump-pártiak voltak, nőtt a zaklatási arány az iskolákban. A különbség pedig szignifikáns volt azokhoz az iskolákhoz képest, melyek Clinton-párti körzetekben működtek.
Moyer fontosnak tartja és ennek hangot is ad könyvében, hogy olyan dolgokról is nyíltan beszéljünk gyermekünkkel, mint a nemiség, a faji kérdések, a szex és a pornográfia, bármennyire is kellemetlenül érezzük magunkat ezekben az esetekben.
Ide tartoznak azok a témák is, amelyekre mi, vagy gyermekeink korábban nem is gondoltunk. „A zaklatással kapcsolatos kutatások során meglepődve olvastam, hogy sok gyerek, aki zaklatja társait, egyszerűen nem is fogja fel, hogy amit tesz, az kifejezetten bántja a másikat – mondja. Ezekről pedig beszélgetni kell a gyermekeinkkel, nem elég a szülői példamutatás, a jobb megértés érdekében verbalizálni kell a problémát.
A mások nézőpontja
Moyer könyve egy kényelmetlen igazságot is megfogalmaz: szembe kell néznünk saját buta hajlamainkkal, önzésünkkel, öntudatlan elfogultságainkkal, nőgyűlöletünkkel, azzal, hogy képtelenek vagyunk, vagy éppen nem is akarjuk megérteni mások nézőpontját. Mindezt pedig még azelőtt meg kell tennünk, hogy ugyanezt elvárnánk gyermekeinktől. Moyer kutatásainak eredményeit a saját szülői gyakorlatába is átültette.
Úgy véli, hogy mindez pozitív hatással volt a családjára, gyerekeire, és saját magára is. Megpróbálja gyermeke szemszögéből látni a dolgokat, ők pedig nagylelkűbbek lettek, és többet gondolnak a közös munkára és a segítségnyújtásra. „Azt érzem, hogy a gyerekeim jobban kijöttek egymással, mióta kipróbáltam néhány testvérstratégiát” – mondja. „Mintha kevesebb konfliktus lenne a házban – és kevésbé vagyok frusztrált és dühös, mint korábban. Emiatt közelebb kerültünk egymáshoz.”
Elismeri azonban, hogy egyik napról a másikra nem lett jobb szülő. Legalább hat hónapba telt, mire valamiféle eredmény mutatkozott. „Bizonyára továbbra is sokat hibázok.Néha tanácsot kérek a gyerekeimtől. Azt hiszem, nagyon szeretik, ha segítséget kérünk tőlük. Ezenkívül megmutatjuk, hogyan kell bocsánatot kérni, és nyilvánvalóvá tesszük, hogy mindenki hibázik. Ez pedig rávilágít arra a tényre, hogy soha nem leszünk tökéletesek, és ez rendben is van így.”
Forrás: (The Guardian)
Hozzászólás zárolva.