Homoszexualitás, szodómia és nyuszik
Azzal a szándékkal ültem le írni, hogy összegyűjtöm a szerintem legjobb, művészekről szóló filmeket. Aztán ahogy végiggondoltam, kiderült, hogy ez lehetetlen feladat, úgyhogy először is az írókra, költőkre koncentrálnék.
Sade márki játékai (2000)
A szadizmus keresztapjának nevezik Sade márkit, aki műveiben (valószínűleg csupán képzelt) szexuális aberrációiról írt. A film az ő utolsó napjairól szól, és bár a szereposztás zseniális (Geoffrey Rush, Joaquin Phoenix, Michael Caine, Kate Winslet), és brutálisnak, merésznek értékelik, engem annyira nem kötött le, sokkolni pedig egyáltalán nem tudott – ha jól emlékszem, inkább csókolózással töltöttem a játékidőt. Talán azért, mert olvastam a Szodoma százhúsz napját, na jó, az első 150 oldalt. Az valóban megdöbbentő, eleinte az embernek hányingere van, aztán elunja az egészet, mert olyan érzéketlenné válik, hogy már semmiféle szexuális perverzió nem képes megérinteni.
Az órák (2002)
Virginia Wolfhoz én mindig is kiscsirke voltam, bár olvastam az Orlandót, nem élveztem, biztos hülye vagyok hozzá, hogy megértsem. Előítélettel moziba menni nem szabad, úgyhogy már akkor szenvedtem, amikor elkezdődött a film. A sajtóanyag szerint a megkapó történet három nő életéről szól egyetlen napba sűrítve. Virginia Wolf 1923-ban gyógykezelése alatt kezdi írni a Dalloway asszonyt, ezt Laura 1951-ben olvassa, Clarissa pedig 2001-ben megéli. Wolfot Nicole Kidman alakítja, aki nem csak egy Oscar kapott a szerepért, de egy jó nagy orrot is – ez engem zavar, úgy látszik, nem szeretem a csúnya embereket, ráadásul az írónő nem is volt ilyen ronda. Bár a legtöbbek szerint Kidman zseniális, én sokkal jobban szeretem a Másvilágban, vagy a Dogville-ben, de még a giccses Moulin Rouge-ban is.
Capote (2005)
Furcsa mániám, hogy elolvasom azokat a könyveket, amikből filmet készítenek – általában azután, hogy a vásznon már láttam. Van néhány kivétel, például a Harry Potter és a Capote, egészen pontosan az író Hidegvérrel című regénye. Maga a történet is érdekes, Truman Capote, a befutott újságíró azért megy vidékre, hogy összehozzon egy cikket egy család kíméletlen meggyilkolásáról. Több interjút is készít az egyik gyilkossal, akit majdnem megszeret, de végül regénye úgy kívánja, hogy inkább a kivégzés felé terelgesse a történetet. A filmnek háromszor álltam neki, Philip Seymour Hoffman alakítása tartott a képernyő előtt, egyszerűen zseniális a meleg entellektüel szerepében. Érdekes, hogy a férjem pont ezért mosta le inkább a kocsit abban a másfél órában.
Hozzászólás zárolva.