Majd így folytatta:
„Megviselt ez a kényszerű pihenő, főleg lelkileg. Próbáltam a jó oldalát nézni, pihenni, kikapcsolódni, nyaralni, de közben folyamatos lelkifurdalással küzdöttem. Ha néha elmentünk szórakozni, éjféltájt rendszeresen kiborultam, sírtam, azt éreztem, hogy nekem nem ez a dolgom, edzenem kéne, az én helyem a medencében van. Másnap hajnalban rohantam az uszodába, de pár hossz után már nem is tudtam, hogy miért úszom, lehetetlen konkrét cél nélkül kihozni magadból a maximumot.
Az elmúlt hat hónapban kizökkentem a rutinomból, minden felborult az életemben és most rájöttem, hogy nekem a civil élet egy összevisszaság, egy káosz, ami nekem most még nem megy. Megdöbbentett a felismerés, hogy milyen iszonyú nehéz civilként élni. Úgy érzem, hogy nem becsültem eléggé a régi steril életemet, sőt sokszor súlyos tehernek éreztem, hogy ki kell zárnom a külvilágot és csak magamra kell koncentrálnom. Most azzal szembesülök, hogy ez valójában mennyire szuper, ezt a tanítást halljuk mindenhonnan: élj a jelenben, figyelj magadra, ne lógj folyton a neten, a közösségi médián, szakadj le a telefonodról. Most jöttem rá, hogy én milyen kivételes helyzetben vagyok, maga a mentális luxus, ahogy évtizedek óta élek. Nagyszerű érzés, hogy én önmagamnak diktálok, az étkezésemre, a légzésemre, a testemre, a technikámra koncentrálok. A vízben nekem letisztul az élet. Sok és nehéz a napi feladatom, de minden erőmet összeszedve teljesítem őket, és utána nem nyomasztom magam. Minden tőlem telhetőt megteszek és este elégedetten fekszem le.
Amikor beköltöztem a „buborékba” megijedtem, hogy be vagyunk ide zárva, nem lehet kimenni, de már az első megbeszélésen magával ragadott a csapatszellem, azt éreztem, hogy készen állok a versenyzésre, és hogy sehol máshol a világon nem lennék szívesebben, mint pont itt.”
A készülő portréfilm a tervek szerint, a tokiói olimpia után, 2021. karácsonya körül a magyar mozikba.
Hozzászólás zárolva.