Juhász Gyula, a bús dalnok
Az utolsó nyolc évében elhatalmasodott a betegsége, a világ elől bebörtönözve élt édesanyja házában: „Most megint ott él édesanyjának házában, a magaválasztotta börtönben, mint a bánat és szomorúság fegyence, odaláncolva a némaság mázsányi köveihez. Nem segíthet senki és nem akar segíteni magán.
A végtelen és bús Idő.
(A rém, 1930)
Az öngyilkosság mint téma költészetében is megjelent. 1906-ban látott napvilágot az Öngyilkosok című verse, melyet rendre előcitáltak egy-egy öngyilkossági kísérlete után. Nincs információ arra vonatkozóan, hogy a vers megírásakor volt-e próbálkozása. Valószínűbb Zonda Tamás véleménye, mely szerint semmi nyoma sincs saját elszántságának, bár megérti „a maguk akaratából elmenőket”:
„Méltók reá, hogy megsirassuk őket,
mi boldogok, kik élni még tudunk.”
A költő a végső okot az egyik önarcképében nagyon helyesen felismerte: amikor a régi fényképek között atyjának az arcképét nézegeti, az atya sorsa a magáét is eszébe juttatja.
„És én vagyok, sötét költő, fia
Kin nem segít se asszony, se imádság,
Az élete neuraszténia.”
(Fotografiák, 1918)
Egyszer így elmélkedett a betegségről: „Nincs külön lélek és külön test. A kettőt ezer láthatatlan szál köti össze. Ha a test beteg, mint ahogy az enyém az, beteg a lélek is, és ha a lélek az, beteg a test is. Egészséges lélek csak egészséges testben lehet.”
Végül 1937. április 5-én Juhász Gyula annyi veronált (altatót) vett be, hogy többé nem ébredt fel. Másnap délelőtt anyja hiába ébresztgette. A mentők délben beszállították a klinikára, de már nem tudtak rajta segíteni.
„A féreg az ember szívében van… Nehéz tetten érni azt a pillanatot, mikor a szellem a halál mellett dönt. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük… Minden egészséges ember eljátszott már néha magában az öngyilkosság gondolatával. (…) Az ember élethez való ragaszkodásában van valami, ami erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete legalább annyit ér, mint a szellemé, márpedig a test visszahőköl a megsemmisülés előtt.” – mondja Camus a legsúlyosabb, önpusztító tettről való elmélkedésben. Úgy érzem, az egzisztencialista író gondolatai keretbe helyezik Juhász Gyula életét, melyet édesanyja így minősített fia halála után: „Nem mondhatom, hogy élt, csak szenvedett szegény Gyuluskám. Nem volt soha öröm az életében.” Az élettől való önkéntes megválás gondolata és az ehhez kapcsolódó cselekvéssorozat tengelyére lehetne spirális formában felfűzni ezt a szerencsétlen sorsot. A „meghívott halál” vette át a szellem irányító központjában a vezérlő szerepet. S végül megszerezte a korlátlan uralmat…
Hozzászólás zárolva.