Koccintsunk hát! De miért is?
Összecsendülnek ma a poharak, koccintunk jókívánságaink közepette. De azt tudják, hogy honnan ered, és mióta él ez a szokás? Most eláruljuk! Valamikor ez több volt egy különösebb jelentőség nélküli gesztusnál.
Ezért aztán a koccintó poharak és a hívők közössége által magasba emelt kelyhek kapcsolataink két síkját képviselik: a függőleges ember és Isten között, a vízszintes miközöttünk, testvérek közt. A visszatekintés az éppen véget érő évre ösztönzőleg hathat az eljövendőre: még mélyebben szeretném átélni Isten valóságos jelenlétét, a mindennapi helyzetekben is kérni szeretném az Úr hathatós segítségét, s a Krisztustól kapott szeretet jegyében akarom szolgálni felebarátaimat. "Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom?" – kérdezte Jézus a tanítványaitól, s ezzel tulajdonképpen a leglényegesebb iránt érdeklődött: vajon hajlandóak-e elfogadni, majd megvalósítani az ő szeretetét, mely elképzelhetetlen a szenvedés és áldozathozatal mindenféle "keserű poharai" nélkül.
Most már az újévi pohárköszöntők, a "sok boldogságot" kívánalmak nem pusztán üres szilveszteri frázisok, és a koccintás sem marad üres gesztus, hanem tudatos program: az egységet akarom építeni, a kívánt boldogsághoz gyakorlatban is hozzá akarok járulni, el akarom viselni akár a fájdalmat, a nélkülözést és a szenvedést is, ha az mások számára igazi boldogságot hoz.
Forrás: www.ujszo.com
Hozzászólás zárolva.