„Koronás voltam”

Tapasztalt voltam már, több tesztelést végignéztem a konyhánkban vagy épp a ház előtt a mentőben, tudtam, hogy telefonálni fognak, hogy mikor jön majd másnap a mentő, előtte 4 órával ne egyek, ne igyak, orromba se fújjak, stb. Minden rendben. Este hívják a lányom (ő akkor már a második tesztre gyúrt), hogy másnap délelőtt 10-re itt vannak. Nagy az öröm, én meg állok bambán, hogy az én nevem nem mondták? „Nem, anyu, de nyugi, a körzeti orvos neked is mondta, tudod.” Másnap megérkezik a mentős, egy db teszttel … Kérdezem, hogy „és én?” Ő nem tud semmit, neki egyet írtak, beazonosítjuk, hogy az a lányom. Ez van. Hát akkor együnk …
Estig nem telefonálnak. Másnap ugye délutános a körzeti orvos, így reggel bepróbáltam a reggelizést, hisz estig senki sem szólt, délután pedig telefon: „doktornő kérem, nem jöttek. És ráadásul azért csupatakony, fáj a torkom, a fejem, a hátam, ja és fel nem kelek”. Persze, nem tudom, mi történhetett, de menni fognak. Oké. Megint másnap reggel, amikor rájövök, hogy annyira gyenge vagyok, hogy teljesen elaludtam, délelőtt 10-kor ébredve (na, ma végre délelőttös a körzeti orvos), telefonálok: „Doktornő kérem, engem senki sem hívott, de esetleg ha járna a környéken egy tesztelő mentő, üzenjenek neki, hogy se nem ettem, se nem ittam…”. Válasz: „tartson ki, azonnal”. 10 perc múlva csörög a telefon: egyen inkább, nem jön össze. És ugye mondanom sem kell, utána kétnapos hétvége, hétfőn kezdjük elölről: „Doktornő, már lassan meggyógyulok, de azért csak várnék egy mentős fiút, mert ugye a negatív teszt is jól jönne, ha valaha emberek közé akarnék menni (ugye eddig arról nem beszéltünk, hogy több-kevesebb sikerrel, de home office-ban nyomtam). És lőn csoda: pontosan egy héttel az első kérésem után megérkezett a várva várt szőke szkafanderes (na jó, nejlonruhás, maszkos, talpig felszerelt herceg a teszttel. Ami a legnagyobb meglepetésünkre: még mindig pozitív lett…

Ne haragudjon, jöjjenek be, nem tudunk kimenni

Már negyedik hete vagyunk otthon, mikor az ÁNTSZ-től azt a felvilágosítást kapjuk, hogy megváltoztak a szabályok, ha pozitív van a családban, akkor az ő eredménye után 10 nappal tesztelik le a többit is, függetlenül attól, hogy már „végeztek” volna. Hát szeretik ilyenkor az embert a családtagjai, ezt el lehet képzelni. A lényeg a lényeg: végre elhiszik a telefonos bemondásunk alapján, hogy tuti egészségesek vagyunk, kapunk újra tesztet, Heuréka. A már ismerős hang este a telefonban:
„Nem tudnak a kollégák kimenni, sok a cím, be kellene jönni a kórházba, a légúti SBO-ra reggel. Rendben?” Persze, hogy rendben. Ha senkit nem zavar, hogy mi kimegyünk…
Állunk az SBO előtt a füvön, libasorban, időrendben, várunk, miközben kibeszéljük, hogy 10 percenként vagyunk odarendelve. Egyszer csak (jó félóra késéssel) megjön a menő: „elfelejtettem a kulcsot, de jó lesz a kocsiban?” Hát hogyne lenne jó, ismerjük már a kocsit is. A mentős szegény  késésben, sietve, talpig a nejlon hacukában szemlátomást igyekszik és izzad. Mentőajtót ki, jöhet a következő, adatok egyeztetése, be a mentőbe, mentőajtó be. Még gondolok is rá, hogy én ugyan be nem csukom, meg nem fogom. Nem is kell, minden okés. Tátom a szám, jön a matató pálca (én csak így hívom), a következő pillanatban a mentős fiú megbillen a lépcsőn, neki az ajtónak. Semmi baj nem történt, tényleg nem. A következő pillanatban, mikor újra kezdjük, akkor fut rajtam végig a gondolat: de jó, hogy nem egy tizedmásodperccel később billent le a lépcsőről …