„Makói idill” (14. rész)

Így írta meg a történteket maga a költő 1923 karácsonyán Az öngyilkosság című tárcájában. Az újsághíradás alapján ő maga rohant ki a szobából, segítségért kiáltott. A budapesti Rókus Kórházban ápolták.

Megdöbbentően hatott mindenkire újabb öngyilkossági kísérletének híre. Az egyik újságíró kérdésére, aki felkereste a kórházban, a beteg költőt ezt felelte tettének indokaként: „Kínzó neuraszténiám volt az utóbbi napokban, és ez a leggyötrelmesebb fájdalomban: agynyomásban is nyilvánult. Decemberben Moravcsik professzornál voltam, de hiába éltem az ő tanácsai szerint, nem gyógyultam meg. Azután, talán tudják: nekem írói ambícióim voltak és vannak, de a sors mostohasága miatt nem elégíthetem ki ezeket az ambíciókat. A rossz sors leszorított engem a művészi érvényesülés lehetőségének közeléből… Ez a körülmény is növelte idegbajomat. tegnapelőtt délben szinte öntudatlanul bolyongtam Makón, s már alig emlékszem azokra a percekre, amikor felültem a pesti vonatra. Itt Budapesten is mintegy öntudat nélkül tévedtem be a hotelba, s mikor már nem bírtam tovább a túlfeszült idegességet és rettenetes agynyomást, előrántottam revolveremet.”

A költő cselekedete a művésztársakat is nagyon megdöbbentette és felkavarta. A Világ 1914. március 7-i számában így adott hangot az érzéseinek: „Juhász Gyula, a költő, ma reggel revolverrel mellbe lőtte magát egy budapesti szállóban. Délután láttam őt a Rókus kórház 19. számú kis szobájában, mozdulatlanul feküdt, a mellén jégtömlő volt, koromfekete szemeit, amelyek most is úgy égtek, mint a szurokfekete lángok, mereven és közönyösen a padlatra szögezte. Ez a varázsos poéta, aki a legkülönbek közül való, a szemével mondta el, miért emelt magára fegyvert.”

Április 3-án tért haza szülővárosába. Öngyilkossági kísérlete sokkoló hatással volt személyiségére. Az elhibázott lövés kirántja egykedvűségéből. A megdöbbenést csak fokozhatta a sok aggódó barát együttérzése is. Csáth Géza 1915 áprilisában így bátorította a beteg poétát: „Felgyógyulásához nagy örömmel gratulálok. Boldog vagyok, hogy a véletlen ez  alkalommal nem volt gonosz, és nem tette lehetetlenné, hogy még igen sok szép dolgot olvashassunk Öntől. És nem tette lehetetlenné, hogy Önből még egy egészen boldog ember legyen. Engedje meg, hogy figyelmeztessem, hogy Ön most jön abba a korba, amikor a neuraszténia néhány év (néha csak néhány hó) leforgása alatt szépen meggyógyul.” Pár év múlva épp Juhász Gyula búcsúztatta nekrológjával Csáth Gézát, amikor az véget vetett tragikus életének (Falusi idill).