„Makói idill” (14. rész)

Szerencsés kimenetelű drámája magánéletében is változást hozott. A Világ szerkesztőségéből megkereste egy fiatal újságíró-költőnő, Eőrsi Júlia. Ebből a látogatásból szerelem szövődött. Nehéz és bonyolult ennek a viszonynak a megítélése. Júlia sokat tett a beteg költőért, többször visszasegítette az életbe, mellette volt, s intézte ügyeit. De nem tudta átlépni a maga polgári korlátait, Juhász pedig nem volt képes a megújulásra. Voltaképp a hála köteléke kapcsolta Juhászt a költőnőhöz. „Szentem, megváltóm, orvosom”: így dedikálta kötetét Júliának. (Borbély, 1983). Eőrsi Júlia így látta a helyzetet: „Betegség borzongatta, messzi árnyak jöttek közel veszendő életéhez, és nem tudtam tovahessegetni őket. Ha földi nő lettem volna szemében, talán lehetett volna vele földi dolgokról szólni, De ez a nagy költő soha egy pillanatig se tartott engem földi lénynek. Nagy magasságban, beláthatatlan távolokban voltam tőle, bár a kezemet fogta. egészséges voltam, nem bírta velem az iramot. Nem lehetett neki megmondani, hogy ilyen titokzatos eljegyzés nekem árt, nekem áldozat, családi háborúság, keserves jelen, reménytelen jövő.” „Valamiféle <<égi szerelem>> volt ez, az egekben köttetett, de nem földi boldogságra.”

1914 őszétől ismét tanított. 1915 januárjában megjelent második verseskötete, az Új versek, majd 1918-ban követte az újabb kötet, a Késő szüret. 1917. január 8-án idegrohamot kapott, és 16-án újból kénytelen volt hathavi szabadságot kiérni. Március 10-én Eőrsi Júlia Szegedre utazott, és a költőt felvitte a budapesti Moravcsik-klinikára. Fölvételekor betegségének előidézőjeként a már ismert okokat sorolta fel: szerelmi csalódás, iskolai túlterheltség, vidéki elszigeteltség, kiszorulás az élet megérdemelt posztjáról. Anélkül, hogy meggyógyult volna édesanyja májusban hazavitte, de már három hét múlva vissza kellett mennie. 1918 tavasza hozta meg kedélye lassú felemelkedését.

Folytatjuk!

Részlet: Pató Erika: A „meghívott halál” Juhász Gyula életében és költészetében című szakdolgozatából.