Második jelentés a csodapalotából
Semmi cinizmus, csak az egyszerűség kedvéért a Művészetek Házáról van szó, ahol az emeleten tombol a tériszony.
Ha már belemélyedtem a terem dizájnjába nem állom meg szóvá tenni a festett – nem tudom, milyen anyagú – falak színvilágát. A kerámiahatású felületek mattbarna, kék, olajzöld, vörös, okker színűek. Elütnek a finom fehér jávorfától, el a markáns üléskárpitoktól, de valamivel harmonizálniuk kéne, viszont még egymással se. Egy szakértő futó megjegyzése szerint ez a retró-stílus, szerintem nem az, de bánt.
Fogadalmat tettem, és nem voltam egyedül, hogy a harmadik emeletre soha többé. Eddig csak térélményről írtam, itt azonban nem kertelhetek, tombol a tériszony. Menthetetlenek a meredek üléssorok, a lehatárolatlan, korláttalan alsó szemhatár. Ketten elájultak, ketten kimentek a saját lábukon és a maradók közül is többen fogadkoztak, hogy ide soha többé. Én tériszony nélkül sem éreztem jól magam. Ez statisztikailag túl magas elutasítási arány ahhoz, hogy jó legyen.
Ami nem bánt. Sőt. Lenyűgöz. Hétről hétre, alkalomról alkalomra tökéletesedik az akusztika. Tudható, hogy javában zajlik a beállítása, az egész folyamatot két évre tervezik, de rohamléptekkel haladnak. Némi zavart csak az első alkalommal keltett bennem, hogy mindent és külön hallok. Most mindent jókor és jól hallok. Ha már túl vagyok a szemem átfókuszálásán, teljesen átadhatom magam a fülemnek. Nagyzenekar, kiszenekar, szólóhangszer, csendes mű és totál zengés – minden ki van már próbálva és folyton jobb. Különös élmény, hogy az ember jobban hall, mint lát. Ez is felborítja ám az egyensúlyt!
Legközelebb majd szétnézek az előcsarnokban – újra – hátha addigra már kiismerem magam az alaprajzában.
Faragó Judit
Hozzászólás zárolva.