Miért pislog a fehér ember?

– Ez inkább hit, mint realitás.

– Nem, ez tapasztalás. Méghozzá saját tapasztalás. Az akadémiától – amikor még mozgékonyabb voltam -, megkaptam az évi egy tengerentúli repülőjegyet és a tíznapi napidíjat, mert elismerték a munkámat. És elmentem egyre, kettőre, mígnem rájöttem, hogy – tisztelet a kivételnek – kongresszusra azok járnak, akik jobban szeretnek beszélni a tudományról, mint művelni. És akkor azt kértem, kapjam meg a napidíjat meg a jegyet, és hadd menjek el kutatni. Így is lett. És én megtaláltam azt a boldogságot, amit a fehér embernek keresnie kell. A húszkilós bőröndömből éltem, a legegyszerűbb teafőzővel, a legolcsóbb holmival, bárhol isten háta mögött. Harminchárom expedíción vettem részt, az elsőn akkor, amikor épp betöltöttem ötvenedik évemet, az utolsón hetvenhat éves koromban. Ha összeadnánk, hat évet töltöttem el külföldön a kutatásaimmal, a trópusokon. Ez volt életem legboldogabb szakasza. Tudom, hogy a kiskert, a telek kell a budapesti embernek. Én találkoztam Dél-Amerikában tiltott területen hátizsákos fiatalokkal az USA-ból meg Németországból, akik azért jöttek, hogy egyszerűen éljenek. Az egyetlen szabadság az egyszerű élet, s ha abba belekóstol a fehér ember, már nem akar mást. A higiénikusan megszervezett egyszerű életet. A mai ember nem tud egyszerre kibújni a bőréből, de át tud alakulni független, szabad emberré. S ha nem, akkor el fog tűnni. Az sem marad, aki megsirassa.

– Ez akár végszónak is jó lenne.

– Az én végszavam nem ez. Biztos vagyok benne, hogy nem ezt választják. Szoros kapcsolatban vagyok a mai fiatalokkal, és tudom, figyelnek, érdeklődnek, vevők arra, amit én mondok, beszélek a tévében. Háromszázezren nézik, amint egy szétálló fülű öregember beszél egy asztal mellől, amin egy tál alma van. A fiatalok érzik, hogy valami baj van a világgal, és én felvillantok valamit, ami segítség lehet. Ezt az igét én régóta hirdetem.