Miért szeretjük azt, aki boldogtalanná tett?

A szerelem vak, mondják, de talán jobb úgy fogalmazni, hogy a megszállott sóvárgás állapotában ugyanúgy nem törődünk hosszú távú következményeivel. Gyakran arra is fittyet hányunk, hogy akihez kötődni akarunk, igazán mélyen viszonozza-e érzéseinket, vagy tönkretesszük-e majd egymást?

Pedig nem az ellentétek vonzzák egymást – hiszen tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk hozzánk hasonló történettel, arcvonásokkal, családi jellemzőkkel rendelkező párt választani -, hanem a vonzódás nem szűnik meg az ellentétek ellenére sem. Nem csoda: vizsgálatok tanúsága szerint a szerelem kiüti a társas megismerésért felelős agyterületeket. A Holdudvar-hatás alapján hajlamosak lehetünk csak a vonzalom miatt azt gondolni, ő nem csak szép, de érzékeny és tiszta is, okos és becsületes, szenvedélyes és rejtélyes, és akárhányszor csak elképzeljük arcát vagy hangját, ez az élmény egyre duzzad – magyarázza a „jelenséget” Szalai Tamás Dömötör tanácsadó szakpszichológus a pszichológuskereső.hu-n publikált cikkében.

A szerelem korai időszakában fellángoló eufória, átható feldobottság, erő és megigazultság érzése kultúrától függetlenül megjelenik, már a másik elképzelése is boldoggá tesz, nem hogy a jelenléte. Ha fényképet nézünk szerelemünkről, az agyban a dopamin-gazdag területek aktiválódnak, tehát a jutalom- és motivációs központ. De ugyanígy megtaláljuk az agyterületeket, amelyek a szeretett arc tetszésének mértékében aktiválódnak, míg az egyéni érzelmi tényezőket limbikus-kortikális régiók dolgozzák fel. Ha csak arra gondolunk, a limbikus rendszer felelős a legintenzívebb érzésekért, a prefrontális lebeny pedig a komplex gondolkodásért, „indokolható”, hogy romantikus kapcsolatunkat túlgondoljuk, és fordítva, hogy a racionális gondolkodásunk az érzelmekben úszva átszíneződik.

Jól tudjuk azt is, hogy az érintés, a közelség emeli az belső ópiát rendszerünk aktivitását, vagyis mikor párunk megérint, csökkenti a fájdalomérzetet, a test görcsösségét, a nyomasztó érzést. Itt jelenik meg a legfőbb függőségre hajlamosító komponens: hogy a szerelmünk nem csak a jutalom forrása, hanem a fájdalom feloldója is lesz. Ez a kötődés erősítése szempontjából hallatlan. Talán ezen is alapulhat, hogy a két fél még többet akar együtt lenni, még többet beszélni, még többet szeretkezni. Mikor e nélkül már felborul az életviteli készség, csak erre lehet gondolni és más helyzetekben jön a dekoncentráció és szorongás, és „szerelemdózist” kell emelni, a függőség legfőbb mutatója: a hozzászokás, a tolerancia.

Mivel szerelmünk jelenléte, érintése szeretete elemi örömöt vált ki, ő válik a pozitív érzésvilág legfőbb forrásává. Egy extra pozitív társas élmény hat át minket, amely állapot paramétereit az ún. „mintázatkövető glutamát receptorok” szinte fejünkbe vésik. Egyszerű : akkor érezzük jól magunkat, ha ő ott van. Különösen igaz lehet ez a kapcsolat szimbiotikus fázisában. A törékeny boldogság a szubjektív érzésvilág szintjén gyakran teljesen a kapcsolat harmóniáján és párunk szóban, tettekben, és legapróbb kommunikációs részletekben megmutatkozó, szexuális és emberi vágyódásán múlhat. Ilyenkor a különlét szinte fáj. Kutatások kimutatták, hogy a magára maradás fájdalma, az ún. társas fájdalom ugyanazokat az agyterületet aktiválja, mint a fizikai fájdalom. Megindul tehát megvonásos tünet-együttes, a testi és lelki szenvedés, amely a függőség második alapvető kritériuma.

Ilyenkor jó eséllyel azon gondolkodhatunk, miként lehetne biztosítani örök szerelmet?
Csekkoljuk a telefont, a facebook-os bejelentkezés időpontját, a mai világ állandó elérhetősége csak rontja a helyzetet. Sokan nem tudnak állni a kapcsolati kérdéseken való kényszeres gondolkodással, amíg újra ott nem terem a kedves, vagy meg nem erősíti őket. Tehát a szerelem újra bebiztosításával enyhülnek a megvonási tünetek: a feszültség, fájdalom, ingerültség, depresszió, üresség. Sokan talán épp ez elől az ürességgel, megvonással teli állapotból, a kétségbeesésből menekülnek a kapcsolat véget értével újabb viszonyba. Esetleg újabb és újabb kalandokban fokozzák valahogy még sem kiteljesítő érzésvilágot. Mert – ahogy Örkény is írta – ilyen telhetetlenek vagyunk.

Ez a fajta dinamika hihetetlen mértékben hasonló a viselkedéses függőségekben tapasztalthoz.  A két jelenség hátterében lejátszódó központi idegrendszeri és neuroendokrin változások hallatlan hasonlósága miatt nyugodtan beszélhetünk a szerelem addiktológiájáról. Így, míg rengeteg életben a szerelem a legszebb, legáthatóbb élményt, és a révbe érést jelenti, más sorosokban fájóan destruktív függőséggé válhat. Evolúciós szempontból a szeretett személy hiánya kiváltotta megvonásos tünet-együttes negatív visszacsatolása biztosíthatja a visszatérést, családban maradást, a gyermekek sokáig tartó felneveléséhez szükséges kötelékek érzelmi és fizikai alapjait.  Akár úgy is fogalmazhatunk: evolúció az összetartozást jutalmazza, az elválasztottságot pedig bünteti.

Hihetetlenül fontos lehet ezért sok életútban, kapcsolatban feltenni a kérdést: Jó-e az alapötlet? Vajon tényleg az a fontos, hogy mennyi a jó, vagy inkább az, hogy mennyi a rossz? Tudunk, és szeretnénk-e változtatni egymásért? Ha úgy érezzük, igen, ne féljünk lépni.