Minden harmadik fiatal munka nélkül van

A kormányozni mindenáron szándékozó pártoknak nem szimpatikus kijelentés,detessék tudomásul venni végre: hányan, hol, mennyiért és milyen munkát végezhetnek, arról végső soron a munkaadók döntenek. Mindig és mindenhol. Minden egyes politikai rendszer, amelyik a munkaadóknak előírta a kvótákat, kötelezően betartandó létszámokat, rövid időn belül padlóra küldte a gazdaságot, emigrációba a tehetséges és minőségi munkaerőt. Ami nagyon nem mindegy, az a munkáltatók döntéseit megalapozó jogi és gazdaságpolitikai keret. Ne feledjük, a munkaadó nem azért alkalmaz valakit, mert szereti (no jó, a közszférában erre is van számos példa, de ott a köz pénzéért teszi, elítélendő módon), hanem azért, mert leendő nyereségének egy részét az általa elvégzett munkával akarja elérni. Minden más szempont csak akkor érdekes egy munkaadó számára, ha azt az elsőt valamilyen módon támogatja. Vannak ritka, személyes indíttatású kivételek (pl. a munkaadó létrehoz néhány helyet testi fogyatékosoknak, mert a családjában is van ilyen, s tudja, mennyire nehéz állást találniuk, de azt is tudja, mennyire precíz és pontos munkával hálálják meg a bizalmat). Ha a munkaadónak nincs oka valakit fölvenni, azt nem veszi föl. Ennyire egyszerű a képlet. Az ok a nyereség, amelyhez az állam igenis hozzájárulhat. Pl. támogatást ad a kezdő munkaerő betanítására. Vagy támogatást ad a védett műhelyekre, ahol egészségkárosultak dolgozhatnak szigorúbb munkabiztonsági feltételek mellett. De nem az állam fog létrehozni stabil és karriert jelentő munkahelyeket. Az állam dönthet úgy, hogy az államigazgatásban előnyben részesíti a fiatalokat, de ezt jogszabályi úton és más korcsoportok érdekeit nem megsértve kell megtennie.

Amit viszont az állam igenis megtehet, és amit meg kell tennie, az a „munkaadó-teremtés“. Hogy ne ruházzuk föl kis hazánkat semmilyen nem kívánt joggal és lehetőséggel, magyarázzuk meg, mit jelent mindez. Jelenti a régiók infrastrukturális fejlesztéseit, hogy a munkaadók a régióba költözzenek. Egyszerűsíti a munkajogot – hiszen ki akar úgy fölvenni valakit, hogy akkor is meg kell tartania, ha már nem hoz létre értékeket. Nem változtatja háromévente a munkatörvénykönyvét. Szabályozással eléri, hogy ne legyen előnyös nem dolgozni. A közszférában a lehető legkisebb mértékre csökkenti a munkavállalás formai kritériumait. A kis- és középvállalkozói szférát pedig szereti és nem sikanírozza, hajszolja, hanem tanácsot ad hivatalai és intézményei révén. Lehetővé teszi, hogy ne maradjon a foglalkoztatottság egyetlen igazi formája a munkaszerződés. Mindezek régi és sokat vitatott politikai témák, csak sokszor populista, UFO-leszállópályák álmát kergető politikai handabandák mellett ellaposodnak, jelentéktelenné válnak. Persze könnyebb a munkaadói oldalt nagyban képviselő gazdagabb réteget szapulni, mint rákényszeríteni arra, hogy nyereségét ne gyémántba, ingatlanba, kajmán számlákra és jachtokba verje, hanem beruházásokba. Nagy kihívás. De ezen a téren igenis vannak jó programok. Csak meg kell azokat nézni, és – ami a legfontosabb – lehetőséget kell teremteni a megvalósításukra. Mondjuk jó választással.