Mit okoz a gyerekben a családi perpatvar?

„Csak ne a gyerek előtt!” – mondják a szülők, ha éppen kiabálnivalójuk akad, ezért vitájukat legtöbbször alvásidőben, zárt ajtók mögött bonyolítják le, azt gondolva, hogy amit a gyerek nem lát, nem hall, arról nem is tud.

Csakhogy az aggodalmunk, a viták miatti félelmek, a nehéz élethelyzetek miatti stressz nem marad a zárt ajtók mögött. Már az egészen kis csecsemő is reagál édesanyja feszültségére, érzi azt. Hiába vágsz mindig mosolygós arcot előtte, tudni fogja, ha rossz kedved van. Nehéz helyzetekben, amikor feszültség, gondok vannak a családban nem eltitkolni kell a gyerek elől, hanem meg kell tanulni kezelni ezeket. Számtalan lehetőség van erre, mint például megbeszélni a problémákat egymással – a hallgatás mindig a legrosszabb taktika –, kiadni a fájdalmat, a dühöt – sport, nagy séta a szabad levegőn, ez a babának is jót tesz –, ha szükséges, akkor sírás, boxzsák – nagyon jó találmány, és a gyerekek is szívesen püfölik , naplóírás – az egyik legjobb önismereti eszköz.

Bár a gyerekeink számára mindig sokkal jobb, gondoktól mentesebb életet szeretnénk, mint a magunké volt, nem tudjuk elkerülni, hogy néha szembesüljenek az élet nehezebb oldalával is. A gyerek számára az a fontos, hogy bármi is történjék, mellette legyünk, biztonságban érezhesse magát. Az anyagi körülmények, a családi perpatvarok, változások kevésbé viselik meg, ha tudja, hogy mellette vagyunk, ha számíthat ránk, amikor hív, ha megvigasztaljuk, amikor elesett, ha odabújhat hozzánk, amikor igényli.

Ha a veszekedés, kiabálás mindennapos egy családban az természetesen hatással van a kicsire, aki nem az erősebb hangoktól ijed meg, hanem inkább attól, hogy a helyzetét bizonytalannak érzi, és nem tudja biztonságban magát. Nem a kiabálás a rossz. A düh, az indulat természetes érzés, a visszafojtott düh nem jó, és az sem, ha elhallgatjuk a kicsi elől az érzéseinket.

A gyerek automatikusan megtanulja, másolja a környezetében látott dühmodellt. Ha a szülők temperamentumosabbak, ő is az lesz, ha a szülei szarkasztikusan közlik egymással az érzelmeiket, elvárásaikat, ők is így fogják, ha visszafojtják az érzelmeiket, ő is ezt fogja lemásolni. A másolás akkor is megtörténik, ha megjátsszuk magunkat. A kicsi figyeli az arcunkat, a mimikánkat. Hiába mosolyogsz a babára szándékosan, a szem környéki nevetőizmokat nem tudod akaratlagosan befolyásolni, ezért pontosan tudja a kicsi, melyik a valódi és melyik a műmosoly.

De változtathatunk a szülői mintán, ha jobban megismerjük magunkat. Az indulat normális része az életnek. Ha nem mered elmondani, mi bánt, ha magadba fojtod az indulataidat, megtanulhatod kiadni őket. Szabad csalódottnak, dühösnek lenni, haragudni néha. A gyermekednek is megtaníthatod azt, hogy kiadhatja a dühét. De meg kell tanulnia azt is, hogy ennek milyen keretei vannak: nem tehet kárt senkiben és semmiben, nem bánthatja magát és másokat.

Persze a dackorszak időszakában először a maga módján fog próbálkozni. Verekszik majd, harap, odacsap – jellemzően a kifelé forduló gyerekek csinálják ezt –, magát bántja, a fejét csapkodja, a földbe veri stb. – az indulat levezetésének ezt a módját jellemzően a befelé forduló gyerekek választják. A hiszti is az indulatkezelés része: még nem tudja, mit tegyen, amikor csalódott vagy dühös, ezért a teljes testével reagál rá. Ez a fajta hiszti, amit nem lehet szóval nyugtatni, amit a kicsi nem képes rászólásra, fegyelmezésre leállítani, az úgynevezett distressz-hiszti. Ilyenkor a kicsi a szó szoros értelmében „magán kívül” van. Ilyenkor azzal segítesz neki a legtöbbet, ha odamész hozzá, és magadhoz öleled. Ha érzi, hogy higgadt vagy, hallja a nyugodt lélegzetvételeidet: ebből megtanulja, hogyan kellene neki ilyenkor viselkednie, éreznie.

Kiabálni lehet, de… Kísérletek bizonyítják, hogy a gyerekek nem attól ijednek meg, ha a szülők kiabálnak, hanem attól, ha nem értik, mi történik, és miért. Az ok nélküli dühkitörés az, ami félelemmel tölti el őket. Éppen ezért a megoldás nem az, ha egyáltalán nem emeled fel a hangodat a kicsi előtt, hanem az, ha elmondod neki, mit érzel – például „haragszom, mert…” -, és megnyugtatod, hogy ne érezze bizonytalanul magát.

„Anya csúnyát mondott.” Néha mindenkiből kicsúszik egy-két keresetlen szó. Ilyeneket hall a kicsi otthon is, az óvodában is, és ahogy kezd kinőni a dackorszakból, megtanulja kezelni az indulatait, megnyugtatni magát, megjelenik az indulatkezelés módszereként a káromkodás is. Nem kell megijedni az első közösségből importált cifra szavaktól: ezeket egy darabig használja, mert játszik velük, ízlelgeti az új szavakat, de ha otthon nem hall ilyesmit, akkor elhagyja majd.

Más a helyzet, ha otthon is elhangzik néha egy-egy csúnya szó, a gyerekek ezeket szivacsként isszák magukba. Miért? Mert ezek erős érzelmi töltetű szavak. Akkor mondjuk őket, ha dühösek vagyunk, és ez segít a gyerekeknek hamarabb megtanulni őket. Hiába szólunk rá az ilyen szavak miatt, ha mi magunk is használjuk őket, mint ahogyan nem működik az sem, ha alternatívákat – például „a rézfánfütyülő rézangyalát” – kínálunk fel helyette. A rászólásból ráadásul sok kisgyerek játékot csinál, csak azért is mondja, mert tilos – és mert otthon is elhangzik néha. A megoldás a családi „csúnyaszó-diéta”, vagy ha nem foglalkozunk vele. A gyerekek idővel a szülők példáján tanulják meg ennek az etikettjét is.

Forrás: kismamablog