Mondjunk igent a nemre!
Szerencsésnek mondhatja magát, aki nem betegségben szenved. Már, ha a betegséget egyáltalán szerencsének tekintjük.
S mielőtt valaki falhoz vágná a monitorját, kérem, olvassa el a „Szeress, mert beteg vagyok!” című cikkemet. Ebben ugyanis arról elmélkedem, hogy a betegséget felfoghatjuk úgy, mint figyelmeztetést, üzenetet énünk, lelkünk, tudatalattink ismeretlen, feltárásra váró részétől.
Tudom, hogy a lehetetlent kísértem, amikor „Ami tilos az vonzó” című másik írásomat is kedves figyelmükbe ajánlom. Ebben arról próbálok meggyőzően írni, hogy az emberi boldogság-és teljességkeresés genetikailag kódolt vágya a nemiséghez, a szexuális élet felszabadításához és átalakításához vezeti az embert, már ha hagyja magát vezetni.
Ezért kezdtem azzal a botrányos mondattal, amivel. Aki saját nem betegségével kényszerül szembesülni, annak nem kell sokat vesződnie az álruhák és álarcok lefejtegetésével. Hogy egy konkrét betegségnek mi az üzenete, az embertől, kortól, személyiségtől függ. Amit bármilyen betegség kapcsán kérdésként érdemes feltenni az az, hogy: miben akadályoz, és mire kényszerít a betegségem? Ezek a nemi betegség esetében viszonylag egyszerűen megválaszolhatók. Arra kényszerít, hogy ne (úgy) éljek nemi életet, mint eddig.
A nemi betegséggel attól fosztódom meg, amit a legerősebb életenergia táplál. Bezárul tehát egy kapu, s a beszorult energiát, mint szilaj csikót ülhetjük meg, hogy elvigyen bennünket a Baj forrásvidékére. Ez az utazás várhatóan fapados lesz, várható időtartama, pedig néhány perctől több reinkarnációs periódusig is eltarthat. Nem érdemes tehát retúrt venni, de megengedett.
A kérdés úgy is feltehető: miért büntetem magam a szex megvonásával? Tán lelkem mélyén elítélem magát a dolgot? Tán lelkiismeret-furdalásom van, amikor jól (boldognak) érzem magam? Tán még mindig anyámba/apámba vagyok szerelmes? Esetleg -bár ezzel kellett volna kezdenem – gyerekkoromban azt láttam, hogy a szüleim (egyike?) boldogtalanok, amikor papás-mamást játszanak. Horribile dictu akkorát csaptak a kezemre, amikor örülni szerettem volna, hogy még most sem emlékszem rá? Vagy csak egyszerűen(?) félek attól az ösztönerőtől, agressziótól, ami egy ölelésben feltörhet? Talán szégyellem, s nem vállalom, hogy férfi/nő vagyok?
Hozzászólás zárolva.