„Most az enyészet kezében vagyok” – 2. (16. rész)

                                               „Eljön mindenkinek a pillanat,

                                               Mikor egészen egyedül marad,

                                               Mikor mellette senki, semmi más,

                                               És nem segít se átok, sem sirás.”

                                                                                              (Venit summa dies, 1934)

                                               „Az ember nézi az alkonyt, szivében

                                               Szeretne ő is békét és derűt,

                                               És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,

                                               Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.

                                               E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,

                                               Mily idegen már tőle a világ.

                                               És a halálra gondol, mely kitépi

                                               Lelkéből vérző gondja nyilát.”

                                                                                                                    (Béke, 1934)

Ezekben a hónapokban próbálkoztak a költő hipnotikus kezelésével. Tokay Lászlónak sikerült szuggesztióval elérnie, hogy jobb legyen a páciens közérzete, így karácsonyra hazaengedték. Másfél év szobaremeteség következett újból.

1935 augusztusában megjelent utolsó verseskötete, a Fiatalok, még itt vagyok!, de se a szerkesztés, se a megjelenés nem érdekelte már. Az újabb kötet megjelenése sem tudta visszahozni a végső zuhanás pályára állított emberi sorsot. Magyar László így összegezte személyes tapasztalatait a kötet megjelenésével kapcsolatban: „A saját könyve sem érdekelte. Odacsempésztünk egy példányt az asztalára. Föl sem bontotta. Ott hevert a Fodor utcai remetebarlang asztalán fölbontatlanul, érintetlenül 1937. április 6-án is, amikor végképp elmenekült az eleven világból.” Érdekes öccsének, Juhász Endrének megfigyelése, mely szerint bátyja érdektelennek mutatkozott előttük, jelenlétükben nem olvasott újságot, de ha magára maradt, beléjük temetkezett és mindenről tájékozódott. Húga megleste, amint testvére a verseskötet felvágatlan lapjait ujjaival szétfeszítetve, oldalvást belelesve, böngészgette.

1936. április 5-én, ötvenharmadik születésnapja után egy nappal meglátogatta őt Magyar László. A szokásos születésnapi melankólia még érezhető volt rajta, s így vallott barátjának: „Ennek a mai világnak nincs szüksége a betűre, könyvre. Ez a világ az egészségügyi papír világává lett… Ha visszagondolok a régire, az én világomra, és elgondolom, hogy mit jelentett abban a világban egy-egy új könyv, egy-egy új vers, hát megértem a betegségemet; megértem, hogy miért vagyok már hét esztendeje beteg a gyógyulás reménye és vágya nélkül… Menekülés az én betegségem ebből a mai világból. Nekem nincs semmi keresnivalóm benne, idegenné váltam a számára, és ez a világ is idegen az én számomra.”