„Nem tudom, hol dől el, de én a legjobb édesanyát kaptam”

Nézem ezt a fotót, az egyik kedvencem: egy búzaszőke, fürtös hajú kislány, mögötte egy csinos, fiatal nő – az édesanyám és én. Ez a kép pedig többről mesél, mint az elsőre látszik.

Mert mesél arról, hogy megtanított álmodni és repülni. Arra, hogy mindig előre kell nézni. Megtanított nem földhöz ragadni, hogy hinni kell, merni és lépni. Akár egyedül is, és ha el is buknék, ő mindig itt van nekem, történjék bármi. Megtanított arra, hogy amíg hiszek magamban, addig a lehetőségek száma végtelen. Megtanított arra, hogy sosem szabad feladni – minden megoldható és minden túlélhető.

Mesél arról, hogy amikor kislány voltam, milyen vigyázó anya volt, de nem túlféltő. Élénken emlékszem az érzésre, amikor leléptünk a járdáról az úttestre, ő körbenézett, a kezem után nyúlt és megszorította. Bár már nem vagyok kislány, olykor még most is így tesz. Lehet ez neki már fel sem tűnik, csak reflex. A tudat, hogy legyek akárhány éves, én mindig az ő kislánya leszek, akire vigyázni fog.

Mesél arról, hogy amint cseperedtem, úgy lett anyából a legjobb barátnő, akivel bármiről beszélhetek, aki szavak nélkül is látja, ha valami bánt. Akinek bármelyik félresikerült randi sztoriját vagy a legbugyutább félelmemet elmesélhetem. Megszámolni sem tudom egyébként, hányszor hallottam a megjegyzést, „ú, de hasonlítotok egymásra” vagy „mintha barátnők lennétek”. Szerintem ezt még ő sem tudja, de ilyenkor mindig elöntött a büszkeség a fiatalos, laza és erős anyukám miatt.

Mesél arról, hogy mindig is sugárzott róla az erő és a nőiesség. És bár neki is voltak nehéz pillanatai az életben – néhány fejfájást ráadásul nekem köszönhet -, még a legnehezebb időszakokban sem láttam rajta kétségbeesést, félelmet vagy tanácstalanságot. Mint egy hétköznapi szuperhős, ő mindent megoldott és megold a mai napig. Csodálom mindezért.

És most, ahogy ránézek a képre, a régi önmagunk helyett a mai énünket képzelem oda a Szabolcs megyei kisváros parkjába, melynek minden zugát ismertem gyerekként, és remélem, büszkén nézne rám a gyerekkori csintalanságaim, a tinikori butaságaim és a felnőttkori hibáim ellenére is. És ha csak egy kicsit is, de meglátja bennem önmagát. Látja mindazt, amit neki köszönhetek, amit tőle tanultam. Mert félek, mindezt a jót, amit kaptam tőle, amire megtanított és amilyen példát mutatott, képtelenség meghálálni.

Azt sem tudom, hol dől el, hogy melyik gyermek melyik édesanyához kerül a földön, de azt tudom, hogy én a legjobbat kaptam.