Pisze vagy kampós? Orrod formája utal a jellemedre!

 Mielőtt két lábra álltunk, sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, – a szimatot felvevő, szaglászó orr állatias, talaj menti életmód érzékszerve volt. Ma már „magasabban hordjuk” és csak megyünk az „orrunk után”. Bár lefelé néző orrlyukaink még figyelmeztetnek a földi kötődésre, igazából csak akkor tudunk biztosan érzékelni vele, ha valamit az „orrunk alá dörgölnek”, vagy éppen az „orrunkra kötnek”.

És csak fintorgunk a pocsolyában és moslékban túrkáló „tisztátlan disznó” orrától is, ahogyan az orrban való piszkálást is elítéljük.

Manapság a formájával és a méretével van a legtöbb bajunk. Valahogy ösztönösen ítélkezünk felette, miközben nem véletlenül kaptuk azt, amilyen éppen van.

– Ha valakinek ferde az orra, és az után megy, akkor az valószínűleg téves irányba is fogja vinni. (orrsövényferdülés)

– A kampós orr – cinkelt jellemre utal; az elegánsan ívelt – a megfelelő eleganciára; a sasorr – a merészségre; a nagy, formátlan orr pedig esetlenségre és ügyetlenségre vall.

– A csöpögő orr azt a benyomást kelti, hogy gazdáját elhanyagolják, ezért szomorú.

– A szemölcsöktől eltorzított orr a gonosz és veszélyes boszorkányokra, míg pisze társa a kotnyeles és szemtelen gyerekességre utal. Olyan gyerekre emlékeztet, aki mindig élénk és kíváncsi, és szívesen megelőzi egy orrhosszal a környezetét.

– Az „égre néző” orr a gyerekességet idézi fel bennünk, tévesen berögzült sémaként.

– A népnyelv szerint a hosszú, hegyes orrot mindenbe beleüti a gazdája, tolakodóan és pimaszul.

A nevető bohócok kerek krumpliorra pedig a felszabadultság, fesztelenség szimbóluma.

Érdekes, hogy amíg mindenki igyekszik úgy sminkelni az orrát, hogy az ne keltsen feltűnést, és púderrel tünteti el a csillogást, tompítja az éles kontúrokat, addig a bohócok egyenesen hivalkodnak vele. Ugyanúgy, ahogy őszinte viselkedésükkel, érzékenységükkel, még a legdrámaibb dolgokból is síró-nevető tréfát tudnak varázsolni.