„Rájöttem, hogy én egy szoknyás férfi vagyok!”

Csoda, ha a szexuális diszharmónia, a válások száma és gyermekeink pszichés zavarai is egyre gyakoribb jelenségek? A női alkoholizmusról nem is beszélve…

Tényleg csak mi rontottuk el?

Lehet, hogy az elférfiasodásunk már a családban, a születésünkkor elkezdődött?

Régebben, ha egy lány megszületett, az apa mindig csalódottan meg is jegyezte: „Ez nem gyerek, ez csak egy lány….”

Tudom, hogy az én apám is fiút szeretett volna első gyereknek. Ehelyett kapott egy gyönyörű hajas babát. Pech! Ettől függetlenül anyám normálisan lánynak, apa meg fiúnak nevelt. Szenet dobáltunk (későbbi húgommal), kapáltunk, ásóztunk, talicskáztunk, maltert hordtunk… szóval kemény férfi munkát is „bevállaltunk”. Bár időnként a kérges tenyeremet kenegettem, sosem panaszkodtam, sosem sírtam…

Ha már egyszer lány, azért nem baj, ha férfias dolgokat és hobbikat is megtanul. Szerelhet autót, akár a villanykörtével is megküzdhet, vagy ahogy nagyapám tette: horgászni tanított, (Minden férfit megszégyenítve dobtam majdnem a Balaton közepéig a „csalit”, profi módon tekertem az orsót minden kapásnál, és élvezettel pucoltam a pazar halvacsorának valót. )

Csoda ezek után, hogy főleg a fiúkkal játszottam?

Tőlük tanultam focizni, velük bicajoztam, kirándultam és lógtam… A suliban is indián főnökük voltam, a legnagyobb odaadással álltak mögém a cowboyok elleni küzdelmekben. (Talán ekkor kezdődött el a vezetői karrierem is…)

No igen! Mert később aztán család mellett jó vezetők, főnökök és munkaerők is szeretünk lenni, mi NŐK! Ha maximalisták vagyunk, akkor még bele is nyomorodhatunk, megbetegedhetünk – valaki, vagy valami ezek rovására mindenképp sérül.

A legtöbb nő manapság az apa szerepet is kénytelen felvállalni, ha elvált, vagy egyedülálló. Ám apapótlók bármennyire is szeretnénk, sosem lehetünk. De azért megküzdünk jól, vagy rosszul, ezért a szerepért is.