Reményik Sándor: Halotti beszéd – Kaszás Attila

 Szíven üt, amit hallok. Ma este már nem vártam semmit, sem jó hírt, sem rosszat, csak próbáltam az agyam kikapcsolni.

A tévét is csak azért hagytam, hadd szóljon a süket kanapéval szemben az állványon, mert gyűlölök egyedül, egyes egyedül a csöndben ülni sötétedés után, mint a baglyok.

Fülembe csengenek a tegnap hallott szavak: „Megfeszültek az orvosok és a kórházak, hogy a mai tudomány szerinti legszínvonalasabb ellátást kapja”.

 Sajnos, nem volt elég. Valahogy, valaki vagy valami akaratából úgy kellett lennie, hogy a 47  éves művész ilyen váratlanul, ilyen hirtelen búcsúzzon a családjától és az országtól, mindazoktól, akik szerették – és saját  magától, a saját beváltatlan álmaitól.

Nincs más hátra, nekünk is búcsúznunk kell tőle. Köszönjünk el a művésztől egy másik művész szavaival.

Reményik Sándor

Halotti beszéd a hulló leveleknek

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?

Bizony bíbor és bronz és arany

És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:

Bizony, e világ dőre, esztelen

Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.

Nem történhetik velünk semmi sem,

Mi megronthatná szép, igaz-magunk.

Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk

S ha alászállunk: vár a hűs avar,

Testvér-levél testvér-lombot takar,

Ott is otthon vagyunk.

Ha megkeményedünk és megfagyunk:

Zuzmara csillog rajtunk: hermelin.

Bíbor után a fehér hermelin.

Bizony szépek vagyunk.

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?

Ha végre földanyánk része leszünk,

Ott is szépek leszünk,

Ott is otthon leszünk.

És árvaság csak egy van, feleim:

Az erdőn kívül lenni.

Otthontalannak, hazátlannak lenni.

Nagyvárosok rideg utcakövén

A széltől sepertetni.

Sok más szeméttel összekevertetni.

Árvaság csak ez egy van, feleim.