Szabó István filmje versenyen kívül is díjazott lehetne.

Élboly tehát, mint már említettem, egyelőre nem alakult ki az idei szemlén. Középmezőny van és főleg „futottak még” kategória. Az előbbiben jó erővel bírja Pejó Róbert hányatott sorsú Dallas Pashamende című alkotása, amelynek története egy erélyi cigánytelepen játszódik „fő állású” guberálók, kopott lotyók, ilyen-olyan csodabogarak és analfabéták között. Hibátlan cigányfilmet magyar filmrendező az elmúlt tíz-húsz év alatt aligha forgatott. Ez a műfaj Emir Kusturica nevéhez fűződik Európában, aki a Macska-jajjal nagyon nagyot dobott. Pejó filmje nem jut el ugyan ebbe a magasságba, alkotása azonban mélységesen becsületes, s bár a kliséktől helyenként nehezen szabadul, a végeredmény mégis pozitív. A történet autentikus, a szereplők hús-vér emberek, a konfliktushelyzetek hitelesek. Gryllus Dorka és a kolozsvári Bogdán Zsolt erőteljes alakítást nyújtanak a film főszerepeiben. Munkájukon semmi sem érezhető a román hatóságok kinti forgatást illető okvetetlenkedéséből, s ezt remélhetően a Berlinale közönsége is értékelni fogja pár nap múlva.

Koltai Róbert új filmjének a Világszámnak ugyancsak lelkes közönsége volt a Millenáris Teátrumban. A négy álkéményseprő kalandjairól szóló Fekete Kefére, Vranik Roland első játékfilmjére maga Szabó István hívta fel a nézők figyelmét, hozzátéve azonban azt is, hogy ez még nem a magyar Négyszáz csapás, de „valami”. És valóban „valami”. De hogy pontosan mi, arra nem könnyű egyértelmű választ adni.

Altamira című emlékezetes filmje után játékfilmmel jelentkezett Mispál Attila is. A fény ösvényei egy sikeres modell (Cseh Annamária) és egy középkorú ötvösmester (Cserhalmi György) pokoljárását mutatja meg, amelyben a lány a szépségét, a férfi a látását veszíti el.

Le a fejjel! című blődlijével sem Tímár Péter, A miskolci boniésklájddal pedig Deák Krisztina sem tudta megismételni korábbi sikerét. Az előbbi alkotás úgy elszáll a vászonról, mintha ott sem lett volna, utóbbi viszont valósággal lezuhant róla.