Ugye vége, már nem félünk?
Most, hogy lassan elcsendesül a koncertterem, kiürülnek a széksorok, lesz időnk visszagondolni az előadásra. A voks humana jól szólt. Nincs okunk szégyenkezésre.
Még, ha hallatszottak is hamis hangok, még ha a közönség soraiból beszüremlett néhány furcsa zaj, a produkció sikeresnek mondható.
Mert a szólamokból összehangzó, valódi kompozíció született. Olyan minőség, amely csak így, együtt érvényes. Ütőstül, fúvóstul, vonóstul. Ki-ki a maga hangszerén, a saját zenéjét játszotta. Ettől lett igazi és hiteles.
Nincs értelme hát kiemelni az elejét, vagy a végét, az ilyen, vagy olyan szólamot, hangszert, ritmust, motívumot. A zene mindenestül zene, mindenki zenéje. Azoké is, akik játszották, azoké is, aki hallgatták, s tapsoltak, és azoké is, aki befogták a fülüket. Ezt a darabot együtt szereztük, mindnyájunkhoz szól tehát.
Hiszem, hogy a voks humanaból nem lesz boksz humana. Hiszem, hogy a magyar muzikalitás elérte már azt a szintet, amely érzékenyen, de befogadja a számára idegennek tűnő hangzásvilágot is.
Amely tudomásul veszi, hogy most olyan kompozíció van napirenden, amelyben a másság nem bűn, hanem erény. Mert a sokszólamúságot biztosítja.
Hozzászólás zárolva.