Ütött, pofozott és ordított. Ők meg megvilágosodtak

A nagy vallási tanítómesterek közül számomra kivételesen érdekes figura a kínai buddhizmus (csan buddhizmus) egyik legjellegzetesebb alakja, az 1100 éve élt Lin-csi apát, akivel kapcsolatban gyakorta olvashatjuk, hogy  „ha nem állt volna buddhista szerzetesnek, bizonyára rablóvezér lett volna belőle”

Lin-csi a kilencedik században halt meg, de egészen a 12. századig az ő tanítványai voltak a csan-buddhizmus mesterei. Ha valaki kezébe veszi reggeli beszélgetéseiről és példázatairól szóló könyvét, néha bizony igencsak furcsa dolgokat olvashat róla.

A  csan buddhizmus fontos alapelve, hogy nem támaszkodik írásokra, s ezt jól példázza Lin-csi apát iskolája is, ahol tanításai szerint a megélésre és a szavak nélküli átadásnak van elsődleges szerepe. Az emberi lelkek közti kommunikációt pedig nehéz szövegen keresztül átadni.

Lin csi szerint semmi sem fontos, sem Buddha, sem a tan, hanem csak az, hogy az ember megtapasztalja az istenélményt, a megvilágosodást:

 „Barátaim, megmondom nektek: nincs Buddha, nincs szellemi út amit követni kell, nincs gyakorlás és nincs megértés. Mi után szaladtok ilyen hevesen?”

Tanítási eszközei őszinték és nyíltak, bár mai szemmel nézve erőteljesek és kemények is voltak. Talán ezért is hatnak furcsának ezek a történetek: néhol szeszélyesek, néhol hóbortosak. Lin- csiről elmondható, hogy hiába is várjuk tőle, hogy szájbarágósan elmagyarázza a dolgokat, helyette inkább csak ordít  vagy épp megbotozza az érdeklődő tanítványokat. Jobb esetben mond, vagy mutat valami különöset.

A példázatokban gyakran felbukkanó verés, botozás vagy pofon valójában nem büntetés, hanem egyfajta őszinte érzelemnyilvánítás, célja a hirtelen sokkhatás elérése, amivel a megvilágosodáshoz lehet elsegíteni a tanítványt. Ahogy ezt a következő történet is szemlélteti:

„Egy Ting nevű szerzetes jött Lin-csi mesterhez, és megkérdezte tőle, mi a buddhizmus lényege.

A mester leszállt a székéből, pofon vágta és hátrataszította.