Záró tűnődések Juhász Gyula életéről és haláláról

Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük… Minden egészséges ember eljátszott már néha magában az öngyilkosság gondolatával. (…) Az ember élethez való ragaszkodásában van valami, ami erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete legalább annyit ér, mint a szellemé, márpedig a test visszahőköl a megsemmisülés előtt.” – mondja Camus egyfajta válaszként a dolgozat első mondatára. Úgy érzem, az egzisztencialista író gondolatai keretbe helyezik Juhász Gyula életét, melyet édesanyja így minősített fia halála után: „Nem mondhatom, hogy élt, csak szenvedett szegény Gyuluskám. Nem volt soha öröm az életében.” Az élettől való önkéntes megválás gondolata és az ehhez kapcsolódó cselekvéssorozat tengelyére lehetne spirális formában felfűzni ezt a szerencsétlen sorsot. A „meghívott halál” vette át a szellem irányító központjában a vezérlő szerepet. S végül megszerezte a korlátlan uralmat…

Már Ady is eljátszott az öngyilkosság gondolatával, betegségére és szenvedéseire lehetséges megoldásként képzelte el „halott magát”, de visszahőköl, s inkább az életet választja:

                                               „Ha akarom, két óra mulva

                                               Halott lesz egy szünetlen elme

                                               S hódolattal lépi át küszöböm

                                               Minden halálok fejedelme

                                               A meghivott Halál

                                               -.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

                                               Asztalomon, álomporokban,

                                               Ott trónol már gyönyörű réme

                                               S két óra mulva már, ha akarom,

                                               Rám hull a legszebb trónnak fénye,

                                               De, jaj: gyáva vagyok. „

(Ady Endre: A meghivott Halál)

Kosztolányi, Babits, Karinthy sorsa is nagyon szomorú, testükből kiburjánzó alattomos kór támadja meg őket, mely keserves szenvedést hoz nekik. Ők azonban lelkileg stabilabbak voltak, ellenálltak az önpusztítás kísértésének. Reviczky Gyula, Tóth Árpád és a szívbeteg Dsida Jenő neve is eszünkbe juthat, akik tudták korai halálukat, mégis írtak, dolgoztak utolsó napjaikig. Idézni szeretném még Szabó Lőrinc gondolatai a halálról és az öngyilkosságról: „Nem volna szabad <<kacérkodni” vele. De nem tudom elkerülni. Valószínűleg sokan nem tudják. Bizonyos koron túl minden épeszű ember alighanem megérik rá, hogy – legalább elméletben – nyugodtan végezni tudjon magával. Dacból, fáradtságból, bölcsességből, unalomból, mindegy. Én legalább így vagyok vele… És íme, mégis élek és véleményt mondok cselekvés helyett. „Testem okosabb” – írtam egy versemben, okosabb, mint az értelem és tud reménykedni akkor is, amikor a gondolkozás már kétségbeesett vagy teljes közönnyé változott. A test „okosságában” kell bíznunk az öngyilkosság csábításaival szemben”