Záró tűnődések Juhász Gyula életéről és haláláról
„A féreg az ember szívében van… Nehéz tetten érni azt a pillanatot, mikor a szellem a halál mellett dönt. Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás.
Mindenkit megrendített a költő betegsége, majd halálhíre. Azonban mindenki érezte, hogy a sok kísérletezgetés azt jelzi, hogy ez az ember nem tud létezni az adott körülmények között. Magával hozta a betegség csíráit, s a körülötte lévő világ táplálta ezt. Végül felfedezte, hogy nincs többé visszatérés a valós világba, a normális emberi életbe. Miskolczy Dezső professzort is megviselte kezeltjének megrendítő históriája, csak ő más szemmel láthatta: „A sok szenvedés részvétet kelt és tiszteletet ébreszt. De nem azért nagy a költő, mert sokat szenvedett – mert szenvedni mi egyszerű emberek is tudunk, csak a panaszunk legfeljebb elhaló feljajdulás marad egy-két közelálló számára – hanem azért, mert egyéni életének küzdelmeit és vívódásait oly egyetemes és művészi formába tudta öltöztetni, amit csak szellemi nagyságok tudnak elérni. Juhász Gyula panaszos felsóhajtásai csak csekély részét teszik ki az ő életművének, de rajtuk keresztül ismerjük meg az embert, a mű alkotóját.”
Génjeiben kódolt borús hangulata, melankolikus kedély világa ellenére fogékony volt a szépségre, a „jó dolgokra”. Erre a képességére figyeltek fel halála után agyvelejének vizsgálatakor is: „Juhász Gyula agyvelejének egyéni sajátossága a parietalis csillagképződésben nyilvánult meg. Ezeken az agyterületeken halmozódnak fel a jelzések jelzései (Pavlov), vagyis a külvilág jelzéseinek élményekké, tapasztalatokká átalakult és elraktározott emléktömege, amelyet a gondolkodás, a beszéd és cselekvés folyamatában minduntalan értékesítünk.” (Ld. részletesebben a Melléklet 61-62. oldalát!) A következő sorokból is érezhetjük, hogy mennyire szerette Juhász Gyula az életet. Szinte mentesíti magát a felelősség terhe alól: nem volt más lehetősége, csak az, hogy a halált hívja segítségül:
„Mikor borulásos szemekkel
Kutattam a mélységeket
Karcsú hidak szélén merengve
Én tégedet kerestelek.
Mikor a falnak dőlve némán
Mákonyt kerestem és halált
Hozzászólás zárolva.