Elkezdődött az online oktatás az általánosban is
Első nap a virtuális iskolában
Mától az online térbe költözött az egész hazai oktatás, így az általános iskolások is a számítógép képernyője elé költöztek. Jegyzet arról, hogy mindezt hogyan élte meg egy első osztályos gyermek szülője. Vigyázat, hangsúlyozottan személyes benyomások!
Az ajtón kiszűrődő hangokból próbáltam összerakni mi is történik a tanóra 45 percében.
A névsorolvasás zökkenőmentesen ment, M. néni (a beazonosíthatóság elkerülése érdekében hívjuk így a tanítót) instrukciója szerint jártak el a 6-7 éves gyerekek: először mindenkinek ki kellett kapcsolni a saját mikrofonját, és csak akkor kapcsolhatta vissza, amikor elhangzott a neve, ekkor viszont egy hangos „igen” volt a válasz.
Mint hajdanán a tornasorban, csak most online módon.
Az első nap mindössze két óra volt, olvasás és matek. Ahogy a kiszűrődő hangokból hallottam, a többség haladni tudott a diktált irammal, aki nem, az hangos, és repetitív módon ismételt M. néni, M. néni, M. néni kiáltásokkal próbálta befolyásolni a sebességet; gond nem is annyira ezzel volt, a lemaradókat – úgy tűnt – bevárják, ám az az állandó zsivaj és csevegés, amit még a bezárt ajtó mögül is hallani lehetett, komoly próbatétel elé kellett állítsa a tanító nénit.
De félelmeim nem voltak megalapozottak, M. néni bírta a gyűrődést, valahogy ezt az online gyerekzsivajt is kézben tudta tartani – úgy tűnik a virtuális térből felé áramló hangoskodás minőségileg nem sokban különbözik a valóságban már annyiszor megélttől.
Végül is csak egy osztályteremnyi kisgyerekkel kellett hősiesen szembenéznie. Az apró képernyőkre bomló számítógép kijelző, a gyermekarcok színes kavalkádja, mint egy hatalmas puzzle állhatott össze a fejében, az ültetési rend immár nem számít, szünetet jelző csengő nincs, csak az online tér, az új közeg, ami már nem probléma a Z (vagy ki tudja milyen betűvel jelölt) generáció tagjainak, akik talán már okostelefonnal együtt jöttek a napvilágra is. A tanerő pedig majd megoldja, ahogy oly sok mindent megoldott már eddig is.
A fiam nem illetődött meg túlságosan az új rendszertől, neki ez valahogy magától értetődő, az apróbb technikai segítségen kívül, amit a bejelentkezésnél igényelt, többször már nem kellettem. Szükség szerint jelezte a jelenlétét, mikrofon ki, és bekapcsolás; ha szólították, válaszolt, de, ha nem, akkor is; a laptopot néha úgy fordította, hogy meg tudja mutatni papagáját a többi gyereknek, és mindehhez természetesen magyarázatot is fűzött. A házi feladatot azonban megjegyezte, tudja mi vár rá holnap és holnapután, és talán már azt is, hogy a jövőben mi lesz.
Miután a többség elhagyta a képernyőt, a fiam néhány barátjával még magánbeszélgetést folytatott, aztán minden elcsendesedett, rányomtunk a főkapcsoló gombjára, véget ért az első nap, az első nap a virtuális iskolában.
Mindenki helytállt, kisgyerek, pedagógus egyaránt, nem volt idegeskedés és kapkodás, a dolgok a maguk nyugodt medrében folytak, ma is tettük a dolgunkat.
Mint egy éve, folyamatosan.
Hozzászólás zárolva.