Hogyan dugd ágyba a hisztiző gyereket?

Megfigyelted már, hogyan játszik bújócskát a kisgyerek? A kezével eltakarja, vagy csak behunyja a szemét, és azt kéri: „Anya keress meg!” Úgy gondolja, ha ő nem lát, akkor ő is láthatatlan a környezete számára. Valahogy így éli meg a szoba sötétségét is.

Egy óvodáskorú gyermek számára a villanyoltás után kezdődik a veszedelmes egyedüllét ideje. Ilyenkor kétszeresen is magányos marad, mert elhagyja a szülő, és ráadásul hatalmas sötétség veszi körül.

Még be sem csukjuk a gyerekszoba ajtaját, amikor keserves sírásra fakad, és szívszaggatóan követeli, hogy a szülő vele maradjon. Ugye ismerős a kép? Jól tesszük, ha ilyenkor mellette maradunk, és estéről estére fokozatosan szoktatjuk az egyedülléthez, egyre rövidítve az ilyenkor kikönyörgött perceket. Előfordul az is, hogy a gyerek nem sír, nem hisztizik, ám a lefektetés után pár perccel furamód szomjas lesz, éhes, vagy pisilnie kell. Mindent elkövet, hogy a szülőt maga mellett tartsa.

Az egyik legjobb megoldás, ha a szobába egy gyenge fényű éjjeli lámpát teszünk, és annak kapcsolója a gyerek számára elérhető közelségben van. Nagyobb biztonságban érzi így magát, hiszen ő maga rendelkezhet ezáltal sötétség és világosság felett. Ugyanazt teszi, mint a bújócska játéknál, amikor szemének lehunyásával maga idézte elő a sötétséget, de egyetlen mozdulattal meg is szüntethette azt.

A szülő bizony rosszul teszi, ha a gyereket kényszeríteni akarja a sötét szoba elviselésére. Nem szabad rázárni a gyerekre az ajtót, és megtiltani, hogy kijöjjön a szobából! Hasonlóan súlyos nevelési hiba, ha a gyereket megalázzuk, és kigúnyoljuk félelme miatt.

Mindenképpen tegyük kellemessé a gyerek számára a lefekvés előtti fél vagy negyed órát. Legyen ez az ő ideje, az ő pillanata. Választhasson mesét, vagy csak tegyük egy kis beszélgetéssel meghitté ezt az időt. Félelme fokozatosan elmúlik majd a rituálissá váló esti „programmal”, lassan megnyugszik, és megérti, hogy a sötétség nem ellenség.