Ne tűnj el anya! – avagy miért szorong a kisbaba?

A valódi szeparációs szorongás első tünetei a szakirodalom szerint 8-9 hónapos kor körül jelentkeznek. Valójában már egy újszülöttnél vagy néhány hónapos babánál is tapasztalhatjuk, hogy bizonytalanul érzi magát, sír, ha nincs testközelben. Ez még nem az „igazi” szeparációs szorongás, csak arról van szó, hogy a kicsi 9 hónapig állandó testközelségben élt, és most bizonytalanul érzi magát, hiányérzete van, ha ezt nem kapja meg.

Öt-hat hónapos kora környékén kezdi felismerni, hogy ő és anya nem egy és ugyanaz a test, elkezdi felfedezni a saját kezét (megeszi) és lábát (azt is megkóstolja), aztán anyáét is (szintén a szájába veszi), és rájön, hogy anya nincs mindig ott. Ezért történhet meg ebben az időszakban, hogy míg korábban remekül elvolt egyedül is, mert azt hitte, anya ott van vele, most sírni kezd, ha anya kimegy a szobából. Ebben az időszakban már felismeri, hogy a többi ember, aki körülveszi őt, nem anya, és elkezdi bizalmatlanul méregetni őket. Ha eddig remekül elüldögélt az ölükben, és mosolygott rájuk, most sírni kezd, és már nem mosolyog mindenkire elsőre.

Hamarosan, nagyjából 7 hónapos kor körül már megtanulja a tárgyállandóság fogalmát, eddigre már tudja, hogy ha anya kimegy a látóteréből, attól még nem tűnik el. Ahogy egyre önállósodik a mozgásban, egyre több helyre jut el magától kúszva, gurulva, mászva, majd később járva, a szeparációs szorongás új perspektívába kerül. Most már nem attól fél, hogy anya elmegy, hanem az ijeszti meg, hogy ő távolodik el anyától. Nagy magabiztosan elrohan, majd visszanéz, megnézi, megvan-e még anya. Ezt követően a tünetek az önállósodással párhuzamosan fel-fellángolnak. Új mozgásformát tanult meg a kicsi? Kimondta az első szavát? Utána pár napig úgy tapad anyára, mint a matrica. Így tölti fel az „önbizalomkészleteit” az új tudomány kipróbálásához.

A szeparációs szorongás tehát azért lép fel, mert a kicsi kapaszkodót, biztonságot keres. Mindez addig tart, amíg kitapasztalja, hogy kiben bízhat, kire számíthat, ő mire képes, mit tud egyedül megtenni, és mit nem, hol vannak a határok, mit szabad neki, és mit nem. Ezzel persze az „anyás” tünetek még nem múlnak el. Az óvodás, kisiskolás gyerekek is lehetnek átmenetileg anyásak, ha betegek, új élethelyzetbe kerülnek, amivel addig nem találkoztak (például iskolakezdés, testvér születése, beszoktatás, válás). Minden olyan helyzetben, amivel a kicsi önállóan nem tud megbirkózni, vagy amiben bizonytalanul érzi magát, rögtön bújósabb lesz, több dédelgetésre vágyik, jobban őrzi anyát, mert ilyenkor rá van szüksége.

Tévhit, hogy a szeparációs szorongás miatt felébredhet éjszaka a baba, a kisgyermek. Általában valami más – betegség, fogzás, izomfejlődés, túl sok élmény nappal, stressz – miatt ébred fel. Viszont a tünetek éjjel is jelentkezhetnek, ami abban nyilvánul meg, hogy éjjel is ragaszkodik anyához, vele szeretne lenni, csak ő nyugtathatja meg, és csak a megszokott módon.

A nyugodtabb, nagyon kiegyensúlyozott gyerekeknél előfordulhat, hogy egyáltalán nem mutatnak erőteljes szeparációs tüneteket, vagy teljesen elmaradnak a hat hónapos kor körüli időszakra jellemző tünetek, különösen, ha nagy a család, sok ember veszi körül a kicsit. Olyan is előfordulhat, hogy csak egyéves kor után vagy csak másfél–két éves korban jelentkeznek elsőként szeparációs tünetek, valamilyen változás hatására.

Az „anyásság” – azaz, ha a baba mindenhova utánad megy, nem enged el – annak a jele, hogy nem bízik magában, nem bízik a világban, vagy abban, hogy ha elmész, vissza is térsz. Ez átmeneti jelenség, ami nem feltétlenül minősíti a kötődés minőségét. A félreértés abból adódik, hogy az ambivalensen kötődő babák Mary Ainsworthklasszikus kísérletében valóban jobban „tapadtak” anyára, és nem mertek barátkozni. Míg az is biztos, hogy a jól kötődő babák bíznak a világban és anyában. A különbség az, hogy ambivalens kötődés esetén állandó, míg szeparációs szorongás esetén átmeneti jelenségről van szó. A két tünet hasonló, csak a kiváltó ok más. Egy jól kötődő babával is előfordulhat, hogy egy átmenetileg nehéz időszakban, például, amikor megtanul járni, vagy amikor beszoktatod az oviba, sokkal anyásabb lesz, de ezen gyorsan túllendül.

Mit lehet tenni, hogy könnyebb legyen ez az időszak? Egyrészt meg kell érteni, hogy átmeneti időszakról van szó. A szorongás elmúlik. Akkor marad meg tartósan, ha erőltetik a kicsinél az önállóságot, trükkökkel próbálják elérni, hogy maradjon meg egyedül is, ne akarjon folyton anyával lenni.

Lehet a kicsit másra hagyni a szeparációs szorongás alatt? Igen, nyugodtan. De ne surranjunk ki az ajtón, csak azért, hogy elkerüljük az elválás nehézségeit. Mondjuk el neki, hogy el fogunk menni, hogy addig mi fog történni vele (például „játszol kicsit a mamával, aztán megeszitek az ebédet és utána jövök”), és meddig tart (ne az órát-percet mondd, az neki semmit nem jelent, valamilyen tevékenységhez kösd – például „mire felébredsz az alvásból, itt leszek”). Búcsúzzunk el tőle (akkor is, ha esetleg hiszti a reakció), és amikor megérkezel, lelkesen üdvözöld. Ha van módja újra meg újra átélni, hogy anya elmegy, de aztán vissza is érkezik, hamar megszokja a helyzetet.

Jó, ha tudjuk, hogy a szeparációs tünetek elmúlnak, aztán vissza is térnek, minden egyes változást, új fejlődési lépést követően.

Forrás: kismamablog