Gorillák testközelből

Kirándulás a dzsungelbe

Napokkal a kirándulás előtt már nagyon izgatottak voltunk, nem sokunknak volt addig lehetősége vadállatokkal szemtől szembe találkozni. Kaptunk egy hosszú listát, mit vihetünk magunkkal, hogyan öltözködjünk, hogyan viselkedjünk az állatok közelében. Strapabíró túra cipő elengedhetetlen volt, hiszen saras, sziklás talajon, időnként patakokon, kőfalakon kellett keresztül mászni.
Kora reggel indultunk a nemzeti park központjába, ahol 8 fős csoportokba osztottak minket. Segítőink átvették a hátizsákunkat, ami tele volt vizes palackokkal és az ebédünkkel.

Botokat kaptunk, amik nagyon hasznosak voltak a kaptatókon. Nem tudhattuk, merre járnak a gorillák, mivel reggel ébredés után kikászálódnak a fészkükből és elindulnak reggelizni. Csak a velük élő vadőr tudta, merre csatangolnak a rábízott gorillacsalád tagjai. Ő tájékoztatta a vezetőnket, merre induljunk el. A szerencsésebbek két óra gyaloglás után összetalálkoztak a számukra kijelölt családdal, másoknak 3-4 órát is árkon bokron kellett átmászni, hogy megtalálják az állatokat.
Krumpliföldeken mentünk keresztül, ahol asszonyok kapáltak. Köszöntünk nekik, ők visszaintettek. Kis patakokon másztunk át, sziklákon lépdeltünk föl-le. Egyszer csak megérkeztünk egy kőfalhoz, amit a park köré építettek.

Átvergődtünk rajta és ekkor érkeztünk meg az igazi dzsungelbe. Itt már toronyiránt másztunk felfelé a meredek, csúszós indás, területen. Megértettük, miért volt szükségünk vastag anyagból készült, sötét színű ruházatra és kesztyűre. Kiértünk egy kis tisztásra, letáboroztunk, segítőinknél hagytunk mindent, botokat, hátizsákunkat, csak a fényképezőgépet vihettük magunkkal.

Szemtől szemben a gorillákkal

Pár perc múlva, amikor átmásztunk egy bokron, egyszer csak egy fekete fejet láttunk feltűnni a zöld lombok között, majd előttünk volt az egész gorillacsalád. A családfő, az ezüsthátú hím távolabb ült és csemegézett, a nőstények a 2-3 éves kicsinyeikkel együtt tépdesték a leveles ágakat. A picik, pont úgy rohangásztak, mint az embergyerekek. Hihetetlen élmény volt. Eleinte ránk se néztek, majd egyszer csak fogócskázás közben egyre közelebb kerültek hozzánk és az orrunk előtt kezdtek el birkózni. Az egyik úgy, tett, mint a felnőtt hím gorillák, elkezdte verni a mellét, majd újra felugrott és folytatta a játékot. Mikor az ezüsthátú hím megunta a reggeliző helyét és elindult, az egész család azonnal követte. Mi szépen meghúzódtunk, hogy ne legyünk útban, egyszer csak az egyik tinédzser gorilla egész közel a hátam mögé futott és rácsapott a vállamra.

Pont, mint egy igazi csínytevő kisgyerek, elfutott. A legviccesebb jelenet az volt, amikor az egyik hölgy a csoportból leült a földre, hogy onnan jobb képeket tudjon csinálni, egy igencsak érdeklődő ifjú állat észrevette őt, odaballagott hozzá és leült mellé. A szívinfarktus jött ránk, mert elég nagy volt ez a fiatal gorilla, kb. 100-150 kilót nyomhatott. Az erdész azonban nyugalomra intett minket, mondott valamit a gorillának, aki továbbra is ott ücsörgött. Majd egy kicsit közelebb araszolt és végül szinte beleült az utasom ölébe. Pár perc múlva megunta az ismerkedést és tovább állt. Amúgy az őrök megtanulták a gorilla „nyelvet”, pont olyan morgásokat, hangokat képesek kiadni, mint az állatok és ezzel tökéletesen kommunikálnak velük. Ezek a családok megszokták az ember jelenlétét, nem veszélyesek, ha mi is betartjuk a játékszabályokat. Nagyon érdekes volt látni, ahogy a nőstény a kicsinyekkel foglalkozik, épp olyan szeretet volt az arcukon,  mint az embereknél. Gyorsan tova szállt az egy óra, amit velük tölthettünk. Kísérőnk megadta a jelet, hogy indulnunk kell. Búcsút vettünk a Sabyinyo családtól és életre szóló élményekkel elindultunk lefelé a hegyről.

Földváry Eszter más írásait itt olvashatod:

Ruanda, egy patyolattiszta ország Afrikában

Az Orient expresszel a Selyemúton

A keleti népek vendégszeretete