„Számomra életmentő a színház"
Meseterapeuta lett Szervét Tibor
Évekig úgy választottam darabot, hogy mindegy, mi az, de ő benne legyen. Láttam drámai szerepben, polgárpukkasztó előadásban és zenés komédiában is. Most viszont egy olyan arcát mutatja meg Szervét Tibor, amelyiket eddig nem ismerhettük. Az interjú még a színházak lezárása, illetve az Illatszertár bemutatója előtt készült.
-
De a pozitív minősítéssel is csínján kell bánni?
- Kis korrekció ismét: nem kell! Nekem kedvesebb, ha nem jelzőzök mindent.
-
Hozok egy konkrét példát. Letesznek ön elé egy igazán ízletes, szaftos, jól megtejfölözött rakott krumplit. Nem érdemli meg az a jóasszony, hogy bőséges jelzőhasználattal adjon hangot az elismerésének?
- Hm, rakott krumpli. Szeretem. Jó példa. Megdicsérem persze! Nem spórolok annyira a jelzőkkel, de nem is kell túlzásba esni. Az öröm attól nem lesz kevesebb. Az élethez való viszonyt viszont kicsit barátságosabbá teszi, ha nem minősítünk. Főleg azért, mert inkább a negatív mellékneveket szeretjük használni, ugyanis az egyfajta uralom érzetét kelti bennünk. Hiszen, ha én megmondom, hogy a másik hülye, azáltal fölé is rendeltem magam. Ha azt mondom, ő szar, én jó vagyok. Ha azt mondom, ő erkölcstelen, korrupt, akkor én kicsit, vagy nagyon, mentális győzelmet tudok elkönyvelni. Csakhogy az a tapasztalatom, ez a legtöbbször tévedés, igazságtalan, és elég nyomasztóvá teheti a világot. Tehát azt a feltevést, hogy vagyok én, aki jó vagyok, a saját kis eszmerendszeremmel és tulajdonságcsomagommal, meg van a világ, ami általában buta, gonosz, kellemetlen, legyőzendő és mindenképpen igazgatni való, ezt a szemléletet próbálom elhagyni.
-
Ez őrült nehéz lehet!
- Máris két melléknév…
-
Egyre jobban restelkedem…
- Ugyan! Ne tegye, csak jelzem, mennyi figyelmet igényel ez az egész. Például sok esetben a ’nehéz’ egyenlő azzal, hogy akkor én ezt nem is csinálom. Nem akarom. De, ha az elszánás ott van, akkor nincs olyan, hogy nehéz, vagy nem nehéz.
-
…Akkor csinálom.
- Így van. Ehelyett, főképpen mi európai emberek, beszélünk. Nekünk a gondolkodás és a világ feletti uralom nagyon fontos. A keleti tanokban viszont az együttműködés és a harmónia van a középpontban.
-
És amikor elvonulnak asramokba, kolostorokba és cselekvés nélkül csak gondolkodnak és gondolkodnak..?
- Szerintem ez nem gondolkodás. Inkább annak elhagyása.
-
Agyak kiürítése?
- Nekem nem tűnik úgy, hogy az járható út. Főleg nekünk, itt Európában. Ez egy program bennünk. Hajlamosak vagyunk azt nevezni gondolkodásnak, amikor az agyunk magától cikázik. De az szerintem nem gondolkodás, pusztán agyműködés, Ám hogy hogyan lehet az elmét kicsit lecsillapítani, arra viszont vannak módszerek. És számomra az egyik ilyen ez a gyakorlat, hogy igyekszem a mellékneveket elhagyni. A másik, hogy amikor történik velem valami, akkor figyelek arra, hogy az indulataim ne váljanak cselekvéssé. Mondok egy példát: évtizedeken keresztül, ha nem adták meg nekem az elsőbbséget, dühödten dudáltam és anyáztam. Aztán ugye csak feltűnt, hogy ettől nem lesz jobb semmi, viszont nekem felmegy a vérnyomásom. Most ott tartok, hogy az érzés ugyan még feljön, de már egyre gyengébben és főleg nem dudálok és nem szitkozódom.
-
Ebben segített az, hogy elvégzett egy coach- és egy meseterapeuta képzést is?
- Biztosan, hiszen magamon is többször segíteni tudtam ezekkel a technikákkal, de elsődlegesen a kíváncsiság hajtott. Rengeteg tudás van felhalmozva, amiről nekünk nem nagyon van fogalmunk. Nagyon sok hasznos ismeret rejlik különböző könyvekben, iskolákban. Úgy értem, olyan tudás, ami szerdán fél 4-kor is jól jön a buszon. Ugyanis, mi általában szeretjük magunkat, és akkor se haragszunk magunkra, ha szerdán fél 4-kor félrelökünk valakit a buszon, mert büdös vagy hangos. Én ilyen vagyok, engem így kell elfogadni. De meg lehet próbálni megoldani másként is. Igaz viszont az is, hogy ahhoz, hogy bármit is változtatni akarjunk magunkon, ahhoz valami rettentően erős ok kell. Sajnos nemegyszer valami nagyobb élet-baj. Ahhoz pedig, hogy meg is tegyünk valamilyen első lépést, sokszor még az se elég…
-
És miért ez a kettő vonzotta a számos lehetőség közül?
- A belső szabadságnak egyetlen szobája van, amibe sok-sok ajtó nyílik. Vagyis alapvetően ezek az iskolák ugyanazt mondják. A lényeg az, hogy picit haladd meg azt, amit úgy hívnak, hogy: én. Ez pedig óriási feladat. És csak személyesen, egyénenként tudjuk meglépni. Már az is kiváltságos, ha van egy mester, hogy megmutassa az ajtót. Valamelyik ajtót. Bemenni nekünk kell. Az én pedig nagyon csalóka. Mert a hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azonos az életünkkel. Pedig nem. De az én jön és intézkedik: én akarok, nem akarok, szenvedek, uralkodok, szerelmes vagyok, gyűlölök … Ez mind úgy kezdődik, hogy én. Az ego a főszereplő, aki ezáltal nagyon sok élménytől megfoszt minket. Ugyanakkor, az én a túlélés záloga is egyben. Az arányokra érdemes figyelni. Hogy eléggé túlteng. És megtalálni a közepet sokszor eléggé küzdelmes. Már fiatalon is sokat gondolkodtam arról, honnan tudom megkülönböztetni valamiről, hogy az angyali üdvözlet, vagy ördögi kísértés? Ha például egy csapat ifjú megiszik egy üveg vodkát, az mámor, mondhatni pillanatnyi angyali üdvözlet, de ha a 35 éven keresztül teszik ezt naponta, akkor már alkoholizmus és ördögi állapot. De hol az a pont, ahol átfordul?
- ….
- Nagy a csönd …
-
Mert az ember óhatatlanul is átereszti magán, amit ön mond, és értékel, elemez. Nagyon sokat adnak a mondatai.
- Ennek nagyon örülök. Jó néha ezekkel a gondolatokkal együtt lenni. Volt, amikor én nagy bajban voltam és rohangáltam erre-arra, azonnal felismertem, amikor olyanhoz kerültem, aki valami olyasmit mondott nekem, amiről tudtam: ez igen, ez így lehet. És ez a „lehet” is nagyon fontos. Amikor beszélgetek valakivel, akkor azt mondom: ez az ajánlatom, erről az jut eszembe hogy. Én nem tudhatom az ő válaszait, azt mindenki maga találja meg. Sőt, van, ahol előbb a kérdést kell, a valódi kérdést kell meglelni. Ebben a meseterápia és a coaching is segíthet. Az akadályelhárítás folyamatának számos módszere van, én ezeket választottam. Van egy olyan megfigyelésem, hogy minden, ami velünk történik az először produktív, aztán reproduktív, aztán pedig kontraproduktívvá válik. Minden. Ezt nem könnyű feldolgozni.
-
De minden? A szerelem is, a gyerek is?
- Persze! Nagyon is! Magamról is tudom, hogy kamaszként az anyukámnak mennyi szenvedést okoztam.
Facebook hozzászólás
Hozzászólás zárolva.