Nobel-díjasokon múlik egy ország sikeressége?

Elgondolkodtató tanulmánykötet jelent meg a napokban, Magyarország 2030 címmel. A könyv  – melyet egyébként a frissen alakult Egyensúly Intézet jegyez – deklarált célja, hogy jövőképet mutasson a magyaroknak. A kötetben szereplő írásaikban a szerzők a következő kérdésekre keresik a választ: hol állunk ma? hová szeretnénk eljutni? hogyan szeretnénk eljutni oda?

Mint írják, a világ legboldogabb országait nem természeti kincseik vagy földrajzi adottságaik különböztetik meg a középmezőnytől: Finnország, Izland vagy Szingapúr egyaránt annak köszönheti sikerét, hogy a polgáraira épít. Ami nagyon fontos: ezek az országok nem egy kiválasztott rétegbe, hanem a sokaságba fektetnek be és nem is keveset.

Ez azért lényeges, mert hiába Fischer Iván a legnagyszerűbb karmesterek egyike a földkerekségen, Nádas Péter a legfelfoghatatlanabb tehetségű írók egyike a glóbuszon, és hiába a sok olimpiai érem és Nobel-díj, ha ezek az egyéni teljesítmények valójában nagyon keveset mondanak el Magyarországról.

Leginkább arról nem adnak semmiféle képet, hogy ez egy tehetséges nemzet, amely hordozza a közösségi siker lehetőségét is, amely tulajdonképpen a valódi siker kulcsa és egyedüli záloga lehetne.

Talán ezért is fogalmaznak úgy a kötet szerzői, hogy:
„ahhoz, hogy Magyarország igazán sikeres legyen, nem arra kell büszkének lennünk, amiben néhányunk a legjobb, hanem inkább arra, amiben a többségünk elég jó”.
Ennek azonban egyelőre több akadálya is van.

Lenullázott értékek

A magyar társadalom fontos jellemzője az individualizmus magas szintje. A magyarok többsége legalább annyira „én”-ben gondolkodik a „mi” helyett, mint az angolszász országok polgárai, és messze verjük ebben a skandinávokat épp úgy, mint a legtöbb nyugat-európai államot.

Idehaza a 20. század rendszerei, a háború előtti tekintélyuralmak, a negyvenöt utáni totalitárius rendszer hatalmas energiákat fektettek abban, hogy megöljék, a társadalom önszerveződő kisebb-nagyobb közösségeit. A hatalom számára gyanús volt minden, ami hatalmi struktúrán kívüli egység, így felszámolta a civil, polgári aktivitásokat, és még a bizalmatlanságot is elültette az emberekben. Ennek is köszönhető az az atomizált társadalom, amelyben az EU-s országok között – Bulgária és Románia mellett – a legalacsonyabb a családon kívüli társas interakciók száma, a másoknak való segítségnyújtás, valamint a civil aktivitás szintje. Egyszerűen nincsenek, vagy éppen nem működnek a közepes közösségek Magyarországon, amelyek működtethetnék a társadalmat, hiába is büszkélkedünk annyi olimpiai bajnokkal és oly sok Nobel-díjassal.