Ne feledjük: ma van a magyar költészet napja – páros interjú

K. I. : – A gyerekekkel való találkozások rettentően hiányoznak. És persze a barátaimmal is. Mégis, mivel mindig is itthon dolgoztam, a home office nekem alap. Tehát kibírom. Nekem is maradnak el fellépéseim, ha nem is olyan mennyiségben, mint Zsófinak, de én nem is vagyok előadó. Próbálom a jó oldaláról nézni a szobafogságot, és rengeteg felszabadult munkaidőt látni benne, de azt kell látnom, hogy az online és a telefonos kommunikáció olyan, mint a víz: ha üres helyet talál, belefolyik, és elfoglalja. Szóval nem érzem, hogy több időm lenne bármire, mint eddig.

Melyik szöveget szeretitek legjobban egymástól?

K. Zs. : – Költészet napján egy verset illene mondanom, de én a regényét, a Kedves Ismeretlen-t szeretem legjobban. Először is nagyon szép gyerekkori emlékeim vannak róla. Volt egy olyan kitüntetett időszak, amikor a családból hárman is éppen regényt írtunk. Minden délután összegyűltünk a franciaágyon, és felolvastuk egymásnak (meg anyukámnak is), amit aznap írtunk. Én egy nagyon kalandos fantasyt írtam, aminek a főszereplője egy csöppet se hasonlított rám, mert bátor volt és gyors. A nővérem, aki amúgy is bátor volt és gyors, még sokkal bátrabb és gyorsabb életet élt a regénye lapjain, mint a valóságban. Apám hősei és történetei is kalandosak voltak, például a budai vár kupolájában laktak és időnként ördögökkel társalogtak, plusz már akkor is felfogtam, hogy most többet tudok meg róla és a titkos gondolatairól, mint amennyit simán a lányaként valaha is tudhatnék, ha mondjuk építész lenne vagy orvos. Azt viszont még nem tudtam, hogy milyen ritka az olyan ember, aki nyugodt szívvel megírhat magáról egy mélyen őszinte és feltárulkozó regényt úgy, hogy a tizenkét éves lánya lelki sérülés nélkül elolvashassa.