Sokszor fel akarta adni...
Scherer Péter: „Most már papírom van róla, hogy vicces vagyok” – interjú
Scherer Péter közel negyven éve kötelezte el magát a színészettel, mégis akkor égett be a köztudatba, amikor eljátszotta a Válótársak egyik főszerepét, de ezt nem bánja, ahogyan azt sem, hogy sokszor csetlő-botló, megmosolyogtató figurákat alakít. Pepe civilben is nagyon vicces, talán még sosem nevettem ennyit interjú közben, és hogy valóban szellemes, annak bizonysága, hogy tavaly ő kapta Karinthy-gyűrűt is.
-
Az, hogy téged nem vettek fel a főiskolára, az nagy fájdalom volt?
- Inkább úgy mondanám, nagyon boldog lettem volna, ha felvesznek. De ha visszagondolok arra, amit akkor ott mutattam Scherer Péterből és a színészetből, a mai fejemmel én se vettem volna fel magamat. Az a Petike, aki oda bement, nem volt készen.
-
Meglepsz. Nem azt kell nézni, átviláglik-e a tehetség, a személyiség? Még akkor is, ha az illető kicsit suta az adott pillanatban…
- Nehéz ez. Hogy átjöjjön valami, ahhoz lazaság is kell. Természetesnek lenni, önmagadat adni az egyik legnehezebb. Minél inkább eszköztelen egy színész, annál több tudás van mögötte. Ez nekem akkor nem volt meg, ahogy a következő évben sem, és többet nem próbálkoztam, hanem folytattam az építőmérnöki kart, mert a szüleim ragaszkodtak a diplomához. Ami persze nem azt jelentette, hogy nem éreztem magamban továbbra is valami tehetségfélét. Sőt! Jöttem úgy ki moziból, hogy ’ezt én jobban csináltam volna’ – és mondjuk Marlon Brando volt a főszereplő (nevet). Az egy idő, mire rájössz, hogy senkinél nem kell jobbnak lenned, hanem pont olyannak kell lenned, amilyen te vagy. De húsz évembe telt, mire megtaláltam, hogy nagyjából milyen is vagyok. Vagy mire egyáltalán kibékültem azzal, amit én képviselek, ahogyan kinézek, amit jelentek és mindebből hogyan tudtam kibányászni azokat a karaktereket, amiket el kellett játszanom. Hol kellett tompítani magam, hol erősíteni – ez hosszú évek tapasztalata. Mesélek neked egy anekdotát. Jancsó Miki bácsival voltunk egyszer egy közönségtalálkozón és a végén odajött hozzá egy kicsit kapatos srác, aki nagyon méltatta őt, majd hirtelen azt kérdezte tőle: ’Mester, megengedi, hogy elmondjam egy versemet?’ Aztán letérdelt és elmondta a saját költeményét. Miki bácsi megköszönte, eljöttünk és a kocsiban azt mondta: „Mennyire érdekes ez, nem tudnám megmondani, milyen volt ez a vers. Képtelen vagyok eldönteni, hogy ez a fú egy tehetséges költő és ez egy rohadt jó, kicsit absztrakt vers, vagy ez a srác full dilettáns. És ez az, amit az irodalom kb. ötven év alatt rostál ki.” Valami ilyesmi lehettem én is a felvételin. Ezért hiszek abban, hogy a főiskolán – most már egyetemen – nincs protekció. Nem lehet! Mert a tanárt is minősíti a döntése. Ha tehetséges diákot vett el, az az ő sikere is, ha rosszul választott, kicsit az ő bukása is…
-
Csak ugye kimondani valakiről, hogy te jó vagy, te meg rossz, az sorsokat dönthet el. És ez óriási felelősség.
- Így van. Maximálisan átérzem, mert nem is egy színiiskolában tartok magam is kurzusokat. És nehéz kimondani az igent, vagy a nemet. Persze van, akiről ordít a tehetség. Egy Soós Imre szintű tehetséget én is azonnal felismerek, ha tehéntrágyás csizmában áll elém, akkor is, de sokszor nem ilyen egyértelmű a dolog. Éppen ezért, azt üzenem a fiataloknak, hogy ne adják fel azt, amit nagyon akarnak. Ha valahol nemet kapnak, menjenek tovább. Gondolják azt: ’oké, nektek nem kellettem, majd kellek másnak’.
-
De ez veszélyes üzenet, mert sok az önjelölt zseni, aki nem hajlandó belátni az alkalmatlanságát.
- Ez is igaz. Nekem szerintem bejött, hogy nem adtam fel, hogy elmentem mindenféle színjátszó csoportokba, független társulatokhoz és végül megtaláltam a magam mentorait, mestereit. Fantasztikus társulat volt az Arvisura és elképesztő szerencsénk volt azzal is, hogy mi nem nyomorogtunk, mint más kísérleti színházak, hanem kaptunk fizetést, mert megnyertünk egy Soros ösztöndíjat. Ezt ma nem szerencsés hangoztatni, de én nagyon hálás vagyok érte. Ennek ellenére bizony sokszor fel akartam adni! Igaz, hogy engem sosem ért hátrány amiatt, hogy nincs színész diplomám, de azért ez rohadt nehéz út volt! És mire összejött az a legendás Szentivánéji álom a Bárkában – ahol aztán megszületett a mi barátságunk is Mucsi Zolival -, addigra én tizenkét évet játszottam már, de alternatív helyeken. Hogy ma itt tartok, az nem hullott az ölembe. Szóval nálam megérte a kitartás. Persze, ha sorozatosan azt a visszajelzést kapjuk, hogy nem jó, amit csinálunk, azon azért előbb-utóbb el kell gondolkodni… És akkor még mindig lehet nyitni egy látványpékséget – bár a finom kiflihez is kell tehetség.
Facebook hozzászólás
Hozzászólás zárolva.