Szalontay Tünde, az alternatív díva
Aki követi az alternatív színházi világ megmozdulásait, jól ismeri Szalontay Tünde munkásságát. Pintér Béla társulatának egykori oszlopos tagja jelenleg szabadúszó színésznő, több társulatban is fellép, sőt a Munkaügyek, majd a Válótársak tévésorozatban a nagyközönség is megismerhette. Tündével a nagy váltásairól, élete fontosabb állomásairól beszélgetünk. No meg arról, hogy milyen kihívások várnak rá a közeljövőben.
Akkor most vallj nekünk: te hogyan kezeled az idő múlását?
Úgy érzem, most állok a legközelebb önmagamhoz, ami nagy élmény. Elképesztő mennyiségű önismereti munka van mögött. Miközben sokkal nagyobb harmóniában vagyok önmagammal, azt látom, hogy a testem az ellenkező irányba változik. Igyekszem lassítani a fizikai hanyatlást, rendszeresen futok, body art és jógaórára járok, karban tartom a testem. A színpadon nagyon fontos a jó állóképesség, és szeretném, ha a megjelenésem olyan lenne, amivel elégedett vagyok. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mentálisan sem árt frissen tartani magunkat. Azt vettem észre magamon, hogy az utóbbi időben egyre jobban vágyakozom a természetbe, itt tudok mentálisan is feltöltődni.
Menjünk vissza egy kicsit az időben, milyen gyerekkori élmény döbbentett rá arra, hogy az életben semmi sem állandó?
Nyolcéves koromban elváltak a szüleim, anélkül, hogy én erről bármit is sejtettem volna. Kész tények elé állítottak. Akkor erre nem tudtam úgy reagálni, ahogy most már gondolnám, hogy kellett volna. Nem adták meg rá a lehetőséget. Sokáig tartott, amíg ezt a gyerekkori traumát fel tudtam dolgozni.
Van egy 13 éves lányod. Te megbeszélsz vele mindent? Bevonod őt a nagy döntésekbe?
Abszolút. A lányommal otthon mindent megbeszélünk, sokat kérdezek és iszonyúan átélem, amikor vele történnek dolgok. Most még engedi, majd meglátjuk, mi lesz később, amikor jön az igazi kamaszkor.
Te milyen kamaszlány voltál? Engedted, hogy az anyukád beleszóljon az életedbe?
Elég behatárolt volt az életünk. Én már 14 éves koromtól elkezdtem járni a saját utam. Első generációs művész vagyok, magam építettem fel önmagamat. Egyedül fedeztem fel az olvasás, a művészetek, a színház örömét. Kamaszlányként tudatosan nem fogalmaztam meg magamnak, hogy mit szeretnék, de a tetteim azt mutatták, hogy nagyon másképp akarok élni, mint a szüleim. Az átlagosnál jobban rajzoltam, magam iratkoztam be képzőművészeti körökbe, majd a színház felé nyitottam.
Az lett végül belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?
Óvónőképző szakközépiskolát végeztem, amihez elég kevés közöm volt akkor. Onnan a Tanítóképző Főiskola rajz szakára mentem, de ott is csak a rajz érdekelt. A tanulmányaimmal párhuzamosa kezdtem EL színházzal foglalkozni; amikor befejeztem a főiskolát egyből a színházban kötöttem ki. Az ARVISURA társulatnál kaptam ösztöndíjat, itt lett az első munkahelyem. Innentől kezdve természetes módon ezt csinálom.
Nem könnyű a színészi pálya, főként, ha az ember nem egy kőszínház leszerződtetett tagja. Kerestél-e valaha második, harmadik kiegészítő lábat a megélhetéshez?
Igen, de ezek mindig valamilyen kapcsolatban voltak a színészi létemmel. 2 és fél évig voltam bohócdoktor, aminek abszolút van köze a színjátszáshoz. A színészet mellett évek óta kommunikációs tréner is vagyok, ami úgy indult, hogy az elején kizárólag színészi feladatokat kaptam, azután egyre összetettebb lett a szerepem a tréningek során. Ma már csoportokat is vezetek. A színészi munka mellett folyamatosan képeztem magam a múltban, sokat jártam külföldi színész -, és tánckurzusokra, workshopokra.
Ennek köszönheted, hogy hat évre kint ragadtál külföldön?
Még itthon egy fesztiválon láttam a félig olasz, félig dán Teatro Rio Rose nevű társulatot. Nagyon tetszett, amit ők csináltak: a mozgásnak, a látványnak, a zenének, a jelmezeknek különlegesen erős hatásuk volt a darabokban. Amikor lehetőségem adódott, beálltam hozzájuk. Eleinte Koppenhágától 60 kilométerre éltünk egy kommunában, ott is próbáltunk. Hat évig dolgoztam velük, sokféle turnéztunk Dániában, Olaszország különböző városaiban. Egy idő után azonban ez a fajta életforma és az általuk művelt színház varázsa kezdett megkopni és úgy döntöttem, visszajövök Magyarországra.
Már jó ideje Magyarországon élsz, a Covid-járvány is itt köszöntött be az életedbe. Hogyan éled meg a jelenlegi helyzetet?
Egyrészt elég ijesztő, ha belegondolunk abba, ami velünk történik mostanában. Mi juttatta el az emberiséget idáig. Ugyanakkor fantasztikus látni, hogy mennyire erős, leleményes az ember, a túlélés reményében képes hipp hopp alkalmazkodni a változásokhoz. De sajnos félő, hogy nem tanul a múlt hibáiból és idővel minden visszaáll a járvány előtti kerékvágásba. Erős akarat kell ahhoz, hogy ez ne történjen meg velünk.
Hozzászólás zárolva.