Szeptember 11. – ma 20 éve omlottak le a tornyok

Nézem a Netflix – úgy érzem – soha véget nem érő sorozatát, a ki tudja hányadik évadnál tartó Homeland-et, már lassan hajnalodik, leragad a szemem, mégis képtelen vagyok abbahagyni. Rákattintok a képernyő jobb alsó sarkában felugró kis téglalapra, benne a felirat: ’következő epizód’, és már indul is az újabb rész, ebből ma már nemigen lesz alvás.

Amikor megnéztem az első részt, még nem éreztem a sorozat magnetikus vonzását. Carrie Mathison CIA ügynök, akinek karakterére valójában az egész széria épül, olyan élethű módon formálta meg az izgága figurát, hogy nyugtalansága azonnal átragadt rám, inkább letaglózott, mint lenyűgözött ez az örökös vibrálás. A kurzorral már kezdtem az X felé araszolni, hogy becsukjam az ablakot, amikor a történet elkezdett működni, nem engedett, rabul ejtett, és most is fogva tart.

Most is, amikor szeptember 11-re emlékszünk, aminek említése nélkül, valójában a film sem érthető teljesen.

Ha egyáltalán érthető, pontosabban követhető egy idő után a történet, melyet – és ez is a film egyik komoly vonzereje – nem tudjuk, hogy valóban az élet írt-e, vagy a képzelet is komoly szerepet játszott megalkotásában.

A történet Bagdadban indul, már túl vagyunk az ikertornyok leomlásán, amerikai irányítás (Szabadság hadművelet) alatt az ország, a helyzet azonban messze attól, hogy konszolidáltnak, vagy akárcsak részben rendezettnek nyilvánítsuk; terror, erőszak, konspiráció mindenhol, amerre csak tekintünk.

És valahogy ez utóbbi az, ami lassan mindent meghatároz a térségben (és a tágabb világban), aminek csak a következményeit kell elszenvednünk, de a létezését valójában csak sejthetjük. Biztosat a film megtekintése után sem fogunk tudni erről a talányos, ingoványos, de mindenekelőtt titkos világról.

Az egész film olyan, mint egy megelevenedő összeesküvés elmélet.

A Homeland valójában a különféle titkosszolgálatok (legyenek azok amerikaiak, izraeliek, oroszok, vagy éppen perzsák), illetve csatolt szerveik állandó kavarásait mutatja meg. A nemes cél minden eseteben az ország és a világ érdeke, de legalábbis a világbéke.  Az alkalmazott eszközök azonban a legkevésbé sem finomak:  zsarolás, megfélemlítés, emberrablás, gyilkosságok kísérik a béketeremtők munkáját, miközben folyamatosan elárulják, kijátsszák egymást, akkor is amikor azt a legkevésbé várnánk tőlük.

Egy nagy Dance Macabre, egy újraalkotott középkori haláltánc az egész.

Mindenki minden szerepet (és annak az ellenkezőjét) is eljátssza, míg végül biztos nem a jó fog győzni, hogy aztán az ebben való bizonyosságunk is azonnal megrendüljön a következő jelenetben. Az élet teljességgel kiszámíthatatlan, ha az ember a Közel-Kelet valamelyik országában él, még azok számára is (titkosszolgák és egyebek) akik a szálakat szövögetik.