Kórházban jártunk
A kislányomat megcsípte valami az óvodában. Szerencsére ott voltam, amikor az eset történt. Szegény nagyon megijedt, sírt és erős fájdalomról panaszkodott. Valószínű belelépett egy méhecskébe, mert kiszedtünk a talpából egy fullánkot, legalább is mi azt gondoltuk. Azonnal kezelésbe vettem a kisasszonyt, kapott kálciumot, sprayt használtunk (FIRST), kenegettük az erre megfelelőnek mondott szerekkel. Semmi javulás! Nagyon csúnyán bedagadt, lila és vörös színekben pompázott a kis talpa, alig tudott rálépni. Ekkor már nem hagytam annyiban, elmentünk a kedvenc doktornéninkhez, aki azonnal a baleseti sebészetre küldött minket. Nagy volt a riadalom, nem tudtam mit tegyek, bevallom megijedtem, hogy nem jól kezeltük a helyzetet. Nagyon aranyos és segítőkész orvos látott el minket, kaptunk kötést, és másnap visszarendelt minket egy kötéscserére. Hát itt kezdődött a mi kálváriánk!
Másnap menni kellett újra a sebészetre, hiszen nem javult semmit a helyzet, már nem bíztam az ösztöneimben. Kár volt! A sebészorvos, aki ugyancsak kedves volt elküldött minket a bőrgyógyászatra, mondván, hogy a csípés nem az ő területe. Át is sántikáltunk, majd két órát várakoztunk. A három gyermekemből csak kettő szenvedte végig a várakozást- 1,5 éves lányom és a 4 éves, akit a baleset ért- egy levegőtlen, büdös, zsúfolt váróban, ahol még arra sem volt lehetőség, hogy egy kis harapnivalót vegyek nekik. Amit vittem, már mind feléltük, pedig igazán felkészültem hideg élelemből. Mondanom se kell, még engem szidtak meg, miért nem szólok, hogy két kicsi gyerekkel vagyok. Persze, hiszen minden ajtóra nagybetűkkel ki van írva, hogy a kopogásommal ne zavarjam a rendelést. Pedig a betegfelvételi lapra rá volt írva, hogy kisgyermekes, csak éppen ezt senki el nem olvasta. Mondván, erre nekik nincs idejük! Hát jó, végre bekerültünk, ahol a doktorbácsi nem tudta eldönteni, mi is ez a valami a lányom talpán. Kaptunk antibiotikumot, meg antiallergicumot, meg egy jó erős kenőcsöt. DE! Menjünk vissza a sebészetre, hiszen lehet, hogy felülfertőződött, melyet egy sebészre kell bízni, mit is tesz vele. Vissza a sebészetre, ahol újabb órás várakozás, kopogtatás (a felirat ellenére) és keresgélés után, nem találtunk senkit! Hát a betegfelvételhez merészkedtem, ahol közölték velem, hogy az orvosok is emberek, nekik is kell ebédelni! Na jó, de az összes orvos, egyszerre szokott ebédelni? Hogy van ez? Az én gyermekemnek is kell ebédelni, sőt még aludni is, mind a kettőnek ebéd után. Vettem a bátorságot és életveszélyről nem lévén szó, hazavittem a gyermekeimet! Ettek, aludtak, megnyugodtak, délután pedig mosolyogva néptáncolt a lányom a fájós lábával az évzáró ünnepségen! Ekkor nyugodtam meg igazán!
Hozzászólás zárolva.