Ez már nem a Te napod, Drágám!

Van, aki felrúg mindent egy nő/férfi kedvéért, akad, aki még saját magát is. Mekkora az esély rá, hogy ez pont február 14-én történik meg?

Egyszer a 4-6-os megállóban odajött hozzám egy fiatal srác, amolyan kis pubi, hogy az aláírásomat szeretné kérni valamihez. Elmondta, hogy szerelmes egy lányba, és úgy szeretné ezt kifejezni, hogy odaadja neki a papírt, amin aláírások tömkelege bizonyítja, hogy vadidegen embereknek beszélt az érzéseiről.

Az egyik volt barátomtól – úgy gondolom, hogy ha az ember életében lehet több igazi, akkor nekem ő volt az első és azóta az utolsó is – kaptam egy képet, amikor hazaértem egy 10 napos külföldi útról. Ő festette. Azóta volt olyan barátom, aki sokat merengett a kozmoszt idéző képen kanyargó vonalak jelentésén. Hátborzongató volt, ahogy rávilágított arra, hogy milyen mély érzelmek, hogy mekkora szerelem van belefestve a tekergő színekbe.

A szüleim, amikor ráébredtek, hogy szerelmesek egymásba, még mind a ketten jártak valaki mással. A Petőfi hídon sétáltak, amikor eldöntötték, hogy egymással akarnak lenni. A híd közepén elváltak: Apám ment Pestre, Anyám Budára, hogy szakítsanak az épp aktuális kedvessel.

Van, aki tele ír egy papírt „szeretlekekkel”, van, aki ezer kilométereket utazik, hogy egy pár napot együtt lehessen valakivel. Van, aki felrúg mindent egy nő/férfi kedvéért, van, aki még saját magát is.

Kérdem én, hogy jön be a képbe egy nap, egyetlen egy nap, amikor a love storykat mozgató érzelmeket ünnepelni kell? Miért kell naptári csettintésre örömködni párkapcsolatunk felett? Mekkora az esélye, hogy pont február 14-én van mit ünnepelni rajta? És minek az ajándék, és az a tömérdek giga-giccs a városban? Miért kell megrendezni azt, ami csak akkor működik, ami csak akkor szép, ha spontán és magától jön? Ha épp itt van az ideje. És az nem feltétlenül február 14.-e.